Tisztázás

 

Tudván, hogy sokan rosszindulattal tekintenek a blogra, némileg visszavetett az írásban… Sokan ismerik azt a mondást, hogy Ne dobjuk a gyöngyeinket a disznók elé. Ráadásul a blog körüli félreértések és torzítások is gyakrabban kerültek felszínre, mondhatni naponta.

Rosszul is olvassák, pontosabban nem olvassák, csak a „pletykarovatot”. Így aztán rajtam, rajtunk kérik számon a hozzászólások milyenségét…

Naponta kell hallgatnom, hogy ki, milyen bejegyzésen háborodik föl… S hogy legjobb lenne, ha megszüntetnénk a blogot, vagy nem engednénk meg a hozzászólásokat… Ha mégis, akkor folyamatosan moderáljuk (felügyeljük, javítsuk)!

Sokan azt hiszik, hogy a bejegyzéseken túl, a hozzászólásokat is mi írjuk…

Tegnap a városban, a lakók hivatalos ügyeit intéztem egy előadóval, miközben a vezető odalépett mögé, és az alábbi kérdést intézte hozzám:

„Ha már így összefutottunk, áruljam már el neki, hogy mi bajom nekem ővele?” Nem értettem. „Az ég világon semmi!” Hitetlenkedett. „Miért kérdezi?” „Akkor mit írogat maga rólam a blogban? ” Én, semmit nem írtam önről.” „Akkor, ki?”

„Mire gondol, konkrétan?” „Hogy ő kanállal a kezében sétálgat a konyhán (az intézménybe)!?” „Ilyet én nem írtam.” „Na, ne mondja már nekem! Az, hogy maga támadja az intézményt, az a maga prolémája, de rólam ne írogasson többet!” „Én nem támadom az intézményt. – szegeztem le végül.”

Ez a párbeszéd, a beosztottja feje fölött zajlott… Ilyen módon egy köztisztviselő nem kommunikálhat. Ez a mi neveltetésünk szerint teljesen elfogadhatatlan, a mi kultúránkban soha sem történhetne meg. Sem a szakmánkban. Az etikáról már nem is beszélek...

Mindenesetre gondolatmenete jól tükrözi a blogról kialakult téves értelmezést. Megállná a helyét, ha a szerzők írnák a névtelen hozzászólásokat is. Ez esetben az az érdekes helyzet állana elő, mint a Verebes interjúnál, amikor nevezett saját magával készít riportotsorozatot… (Napkelte). Ilyen „szerénységre” azért mi nem vetemedünk.