Hontalanná lett magyarok a második világháború utáni Csehszlovákiában
A felvidéki magyarság második világháború utáni sorsa szempontjából perdöntőnek bizonyult, hogy a szövetséges hatalmak már a háború alatt elfogadták a londoni emigrációban működő csehszlovák kormánynak azt a tervét, hogy Csehszlovákiát a München előtti határai között, tehát a felvidéki magyar területeket is visszakapva újítsák fel. Benešék azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem olyan nemzetállam megteremtését tűzték ki célul, amelyből hiányzik a nem szláv lakosság. Így született meg a kisebbségek kitelepítésének a tervezete, amelyet azzal próbáltak megindokolni, hogy döntő szerepet játszottak az első Csehszlovák Köztársaság megszűnésében. A nagyhatalmak azonban csak a német kisebbség esetében fogadták el a köztársaság elárulásának kollektív vádját, s az ő eltávolításukat jogos igényként kezelték. A londoni emigráns kormány és a moszkvai kommunista emigráció azonban továbbra is kitartott a mellett, hogy a „magyarkérdés” végleges megoldását egyedül a Csehszlovákiából való eltávolításuk jelentheti. Azt remélték, hogy a hadi események majd segítségükre lesznek, s ha Szlovákia területére északkelet felől érkeznek a felszabadító szovjet csapatok, azok dél felé haladva, maguk előtt tolva kiűzik a magyarokat a Felvidék déli részéről. Ebben az oroszoknak a szovjet földön megszervezett csehszlovák hadtest is segített volna. Ami sikerült a csehországi vagy lengyelországi németek egy része esetében, az a szlovákiai magyarság esetében kudarcot vallott. A hadi helyzet alakulása folytán ugyanis a front délkeleti irányból nyugat felé haladt végig Szlovákián, ami lehetetlenné tette a fentebb említett tervet. Pedig néhány politikus még konkrét terveket is készített arra nézve, hogy mit vihet majd magával a menekülő magyarság.
Miután a magyarok tömeges elűzésének a terve kudarcba fulladt, Benešék újra a nagyhatalmak támogatását keresték terveikhez. Az 1945 nyarán megtartott potsdami konferencia azonban csak a szudétanémetek esetében adott szabad kezet a csehszlovák kormánynak, míg a magyarok kérdésében Csehszlovákia és Magyarország megegyezését javasolta.
A diplomáciai próbálkozásokkal párhuzamosan Szlovákiában már 1944 közepétől kibontakozott a magyarellenes hisztéria. Az első magyarellenes intézkedéseket az 1944 augusztusában kirobbant szlovák nemzeti felkelés idején hozták. Noha a felkelés hatósugara a magyar nyelvterületre nem terjedt ki, a nemzeti felkelés irányítószerveként működő Szlovák Nemzeti Tanács határozatot hozott a Magyar Párt és a magyar egyesületek feloszlatásáról, a magyar középiskolák felszámolásáról.
Miután 1945 elejére Csehszlovákia keleti területei felszabadultak, a közben Moszkvában megalakult új kormány Kassára tette át székhelyét. Az itt április 5-én meghirdetett kormányprogram az újjáalakult köztársaság meghatározó dokumentuma. A demokratikus jogok és a többpártrendszer biztosítása mellett már megtalálhatók benne azok az elemek, amelyek Szovjetunió befolyásának megerősödését és a kommunisták hatalomátvételét vonták maguk után. A kormányprogram a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdette meg, miközben a németeket és a magyarokat a kollektíve háborús bűnösökké nyilvánította. A kormányprogram bevallottan a szláv nemzetállam megteremtésének eszközeit fogalmazta meg. V. fejezete kimondta, hogy azokba a járásokba, községekbe, ahol a lakosság megbízhatatlan, vagyis nem szláv, a választott vezetők helyett államhű biztosokat neveznek ki. A Kassai Kormányprogram VII. fejezete kimondta, hogy csak azok a német és magyar személyek kaphatnak állampolgárságot, akik aktív antifasiszta múltat tudna igazolni. A többi német és magyar személytől megvonják az állampolgárságot és az abból származó jogokat. A IX. fejezet értelmében a magyar és német tulajdonban lévő földek az állam tulajdonába mennek át, a XV. fejezet pedig a köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. A magyar iskolák bezárása következtében közel 100 ezer magyar gyermeket fosztottak meg attól, hogy anyanyelvén tanulhasson.
A Kassai Kormányprogram csupán a nacionalista célok megfogalmazását és meghirdetését jelentette. Megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények és rendeletek biztosították. Ezek közül mindenképpen Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit stb.
A hatalom nyílt nacionalizmusának megnyilvánulása volt a pozsonyi magyarok kitelepítése 1945 májusában. Egy az első köztársaságban alkotott törvényre hivatkozva, a pozsonyi magyarok döntő többségét kikergették lakásából, s a Duna jobb partján fekvő Ligetfalun kialakított táborokba zsúfolták őket. Itt a táborba zárva vagy közmunkára ítélve tartották őket hónapokon keresztül, míg végül a táborokat 1946 augusztusában felszámolták.
Közben megindult a magyarok közmunkára való elhurcolása is. Ezt a köztársasági elnök közmunkáról szóló rendeletei próbálták a jog álcája mögé rejteni. A magyarok csehországi munkára való deportálása egyrészt az ott a németek elűzése miatt kialakult munkaerőhiányt próbálta pótolni, másrészt a deportált magyarok kényszerű széttelepítésével az azok helyére betelepített szlovákoknak igyekeztek helyet teremteni. Szlovákia délnyugati területeiről már 1945 őszén több mint 9 ezer magyart vittek mezőgazdasági közmunkára. Nagy részük azonban még a karácsonyi ünnepek előtt hazatért. Többségüket a cseh gazdák engedték el, de sokuknak szökniük kellett.
A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán újból megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. Mivel a szlovák vidékekről sokan települtek át önként az elnéptelenedett cseh határszélre, a hatóságok abban reménykedtek, hogy a magyarok is követni fogják őket. A magyarok között azonban csak elvétve akadtak önként jelentkezők, így a csehszlovák kormány ismét az erőszakhoz folyamodott. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. Kivételt a tartósan munkaképtelenek, a többgyermekes özvegyek kaphattak. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. Innentől kezdve már minden a gazdák emberségén múlott. A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött.
A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A bizalmiak nagy része volt partizánokból, az északi járásokból dél-szlovákiai „kolonistáknak” jelentkezőkből állt. Ezek sokszor már a deportálások végrehajtása előtt megjelentek a kiszemelt házaknál, s végignézték azt, hogyan hurcolják el a magyar családokat.
A magyarok kényszerközmunkára való elhurcolása része volt a Magyarország ellen indított nyomásgyakorlásnak, amelynek célja az ún. lakosságcsere-egyezmény végrehajtása volt. A lakosságcsere ötlete azután vetődött fel a Csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencia elutasította a magyarok egyoldalú kitelepítését. A Szovjetunió beható támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis cseh-szlovák külügyi államtitkár által szignált egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat ígértek, s megpróbálták elhitetni, hogy a vesztesek közé tartozó Magyarországgal szemben Csehszlovákiában sokkal könnyebb lesz az életük.
A lakosságcsere lebonyolítása azonban késett. A magyar felet elsősorban a kitelepítendők közé kvótán felül besoroltak száma riasztotta. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint ugyanis a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60257 szlovákkal szemben, 76616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt.
A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció „visszaszlovákosítást” jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak adtak lehetőséget visszatérésükhöz az anyanemzethez. Magát az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Ebből a szempontból arcátlan zsarolás volt, amellyel a szorult helyzetben lévő magyarokat próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A reszlovakizáció végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult. ők végezték a propagandamunkát és bírálták el a beérkezett kérvényeket. Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s a szórólapok gyakran arra figyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A szlovákiai magyarok ennek ellenére több településen nyíltan szembeszálltak az akcióval. A városokban falragaszok jelentek meg. „Maradj magyarnak!”, „Tarts ki, magyar, ne félj!” - buzdítottak a feliratok. A Verebélyi járásban a református lakosság tömegesen utasította vissza a reszlovakizációt, de hasonló jelenséget máshol is lehetett tapasztalni.
A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen 423264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nacionalisták legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak Szlovákiában.
A háború befejeztével a múlttal való leszámolás legfontosabb eszközei a háborús bűnösöket elítélő perek voltak. A szlovákiai magyar kisebbséget aránytalanul sok per sújtotta, hiszen a perek megkonstruálói így akarták elérni, hogy a lakosságcsere-egyezmény értelmében minél több magyart tudjanak Magyarországra áttelepíteni. Természetesen a perek a korabeli nacionalista propaganda eszközei is voltak egyben, amivel a magyarság bűnös szerepét próbálták dokumentálni. Ezért sorozatban fogták perbe a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A sokszor tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé. Szintén perek sorát rendezték a szlovákiai magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen. 1949. december 30-án például a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tíz alapítója ellen hoztak súlyos ítéletet. Közülük a legsúlyosabb büntetést, nyolcévi fegyházat, Arany A. László, a neves nyelvész kapta. Jelentőségében kiemelkedik a többi közül Esterházy János pere. A fasizmusra végig nemet mondó és az üldözött zsidókat menekítő Esterházyt a szlovák hatóságok tartóztatták le röviddel a háború befejezését követően. 1945 júniusában azonban a Magyar Párt más vezetőivel egyetemben a szovjeteknek adták át a magyar politikust, akit a szovjet bíróság a „fasiszta magyar párthoz való tartozás” vádja miatt tízévi kényszermunkára ítélt. Miközben Esterházy a szovjet gulagok embertelen viszonyai között raboskodott, Pozsonyban is per indult ellene, és a szlovák népbíróság mondvacsinált vádak alapján halálra ítélte. A fizikailag megtört politikust 1949-ben szállították haza a Szovjetunióból. Közben büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták, így halálos betegsége ellenére börtönből börtönbe hurcolták. Esterházy János 1957-ben hunyt el a morvaországi Mírov börtönében.
A szlovák nemzetállam kialakításának egyéb eszközeitől (a lakosságcserétől, deportálásoktól és reszlovakizációtól) nem lehet különválasztani a felvidéki magyar települések nevének megváltoztatását. Az 1948 nyarán napvilágot látott rendelet célja Dél-Szlovákia etnikai képének megváltoztatása, magyar jellegének eltüntetése volt. A 946. számú rendelettel összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része a magyar nyelvterületen volt található. A települések nevének megváltoztatása újdonságnak számított a szlovák nacionalizmus eszköztárában, hiszen az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták, például a Rimavská Sobota (Rimaszombat), Košice (Kassa), Rožnava (Rozsnyó), Bes (Bős) megnevezéseket. Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi nyersfordítása volt, így lett a magyar Nyáradból, amely az első köztársaság idején a Nárad nevet viselte Topolovec vagy Pozsonyeperjesből Jahodná. Az új megnevezések sokszor minden logikát nélkülöző fantázianevek voltak, például Nagymegyerből Calovót, Somodiból Drienovecet csináltak. Gyakori volt az is, hogy a magyar településeket neves szlovák személyiségek neveivel nevezték el. Párkányból Štúrovo, Tornaljából Šafárikovo, Bősből pedig Gabcíkovo lett. Ritka volt az a magyar település, amely neve megmaradt eredeti, esetleg annak szlovák helyesírással írt formájában: Bátka (Bátka), Padán (Padány).
Simon Attila
Anonim levélírónk küldte, köszönjük!
Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)
