"Az elmúlt hét során
szenzációs hír bejelentésére került sor a Kultúr-Kör című népszerű irodalmi
folyóirat hasábjain. Dr. Vasváry Kálmán,
egyetemi professzor, régész és elismert műértő szót ejtett ugyanis legújabb
felfedezéséről, nemzetünk legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak forradalom
korában elveszett Esthajnal-ciklust tartalmazó apró
bőrkötésű füzetéről.
Budapest VII. kerületében,
egy, a reformkorban épült lakóhaz lebontása során - melyen tiltakozásképp a
professzor úr is részt vett - bukkantak e különleges dokumentumra. Egy erősen
elhasznált, barna bőr fedőlapú füzet bukkant elő a mélyből, mely egy tucatnyi
romantika korabeli - egész pontosan 1849 júliusából származó - szerelmes verset
tartalmazott. A rombolásra ítélt ház pincéjében talált felbecsülhetetlen értékű
dokumentumot ezután laboratóriumi körülmények közé helyezve tartósításnak
vetették alá.
Összehasonlították a költő
egyéb, kéziratban fennmaradt munkáival, s a vizsgálódás eredményeképp 98
százalékos bizonyossággal megállapították, hogy az újonnan fellelt versek
mindegyike, tehát azok is, melyek jelöletlen, aláírás nélküli és a többitől
eltérő tintával írott darabjai a papirkötegnek, Petőfi Sándor tollából
származnak, az ő kései költészetét dicsérve. Költőnk legutolsó, az irodalom
könyvekből mindeddig kimaradt verseiről van tehát szó."
Honfitársunk küldte, köszönjük! 2013.04.02-án.
"
Édes Júliám,
Hűvös
táborom borzasztó magányából írom most e sorokat néked. Néked, ki minden
gondolatom betöltöd, s ki mint hű társam, egyedüli menedéket nyújtsz nekem most
e szörny-világ ölő kínjaiban. Rég volt részem már ily sötét éjszakában. Újhold van,
hideg és csendes éj. Koromfekete a tágas égbolt és felhős. Július legnagyobb
szégyenére napok óta reszketek. Fázom, mint a haldokló, vagy mint a
kétségbeesett gyermek, ki figyelmetlenségében a jég alá esett, s eszeveszett
módon kapkod, hogy életben maradhasson. Nem is tudom, a csatáktól, s
kimenetelüktől való bizonytalanságom s félelmem, vagy a te egyre fokozódó,
elviselhetetlen hiányod reszketteti-e így meg egész testem s lelkem. Hiányzol
Júliám! Mindennél jobban hiányzol most nekem.
Fürödni
szeretnék újra szereteted meleg patakában. Átölelni derekad újra, és csókolni
kicsiny szád épp oly forrón és igazul, mint 3 év előtt, mikor beléd szerettem,
s először húzhattalak közel magamhoz. Szeretni kívánlak, ölembe ültetni és
ringatni téged, mint legbecsesebb kincsemet, egyetlen reményemet széles e
világon. Szerelmem irántad, így a távolság fényében csak még mélyebb és igazabb
lett. Érik, mint a jó bor. Félelem és fájdalom, emlékezés dagasztják. Nékem már
csak te maradtál. Ölelő karod, kebled és öled melege, szavaid selyme, s biztató
szemed. És persze a kicsiny Zoltánka szeretete. Kettőtök köre jelenti már a
világom. Életem értelmét s célját. Körűltem minden egyre bizonytalanabb, s ti
jelentetek csak szegény lelkemnek erős talajt e szörnyű kétség közepette. Isten
áldása legyen rajtatok!
Remélem,
engedi a Úr, hogy lássalak még titeket, elereszt még egyszer e bús táborból,
hol minden lélegzet és gondolat nehéz, hová megsemmisülni érkezik az ember, hol
felemésztődik, hol kétségek s félelem csak kenyere és álma. Elgyötört emberré
lettem. Fáradtan és lelketlen, hamis lobogással végzem én a dolgomat,
megtépázott kedély- és reményekkel. Csak reggelente érzek enyhülést idebenn,
vagy épp ha nyári zuhatag áztatja a földeket. Olyankor megtisztúlok minden
világi tehertől, hisz jól tudod, mennyire is szeretem az esőt. Ám azt hiszem,
egyedül az én poéta lelkemnek tesznek jót a magas kék ég könnyei, mert Bem
szörnyű dühöt érez valahányszor rákezdenek az Égiek. Érthető is persze, hisz
ázott földön, sárban megfeneklett ágyukkal s erőlködéssel lehet csak számolnia.
Kellemetlenségekkel tehát.
Most
azonban be kel fejezzem, nyugovóra tér a tábor. Holnap erőltetett menet vár
ránk, s ha még az eső is lehull az éjjel, nehéz utunk lesz. Vigyáz rám Bem, ne
aggódj hát értem. Fiának szólít, atyámként szeret éngem s óv minden veszélytől,
védelmez.
Búcsúzom
Júliám, ám engedd még meg, hogy egy verssel is megajándékozzalak, melyet egyik
téli szép esténk emléke ihletett.
Éjfél felé jár az óra és a
gyertya hűen ég,
Álmos sárga fénycsóvája
nem ringatta el őt még.
Fínoman hull szép hajára
kedvesemnek a sugár,
S élvezém, hogy újra
látom, s felém kitárt karja vár.
Borospohár csügg kezében,
föl ajkához emeli,
S mámorától részegülten
fáradt szemem figyeli.
Hűvös télből jöttem ide
földúlván a holt teret,
Takarója alá bújni,
fölfedvén szerelmemet.
Ledőlök hát szőnyegére,
haloványszín, tarka, szép
S várok, amíg föl nem emel
s engem el nem ringaték.
Majd fölém nyúl, átkarol
és lefeküdvén ölében,
Föloldozást remélve én
fölolvadok kezében.
Barna haja reámhullik s
fínom bőre illata,
Fehér szatén pizsamának
álmot adó gyöngyhava.
S elalszom én csókja után,
elhalkúl a furcsa nesz,
S álmaimnak nála mindig
ragyogó vágy színe lesz.
Forró öleléssel.
Szerető férjed, Sándor
1849. júl. 9
Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése