A magyarok Istene...

Az én Istenem, nem az ő istenük…

Amikor teológiára jártam, és az Ószövetségből vettük a törvénykönyveket, hetekig fizikai rosszullét kerülgetett…

Az áldoztok bemutatásának rendjét szabályozó könyv, szó szerint tocsog a vértől… Volt lelkészem is azt tanította, bizony az akkori oltárok leginkább mészárszékhez hasonlítottak… Hetekig hányingerem volt, s émelygett a gyomrom, pedig nem vagyok érzékeny alkat.

Sok mindent olvastam, ami megdöbbentett, hiszen én egy másik Istent ismertem meg életem során. Sehogy sem tudtam azonosulni és Istenre ismerni a leírtakban… s általában az ószövetségi könyvekkel kapcsolatban ilyen érzésem volt…

Hogyan lehet olyan ősöket tisztelni, akik csalással szerezték meg az atyai áldást? Hogyan lehet olyan királyokat tisztelni, akik megtagadták Istenüket, sőt gyalázatos bűntetteket követtek el?

Hogyan süllyedhet olyan mélyre egy nép, hogy saját gyerekeit feláldozza az oltáron, vagy hogy éhínség idején megeszi saját gyermekeit? Olyan népet példaként állítani, mely állandóan kétfelé sántikál? Mely nagyobbnak képzeli magát Istennél, s ő akar uralkodni minden és mindenek felett?…

Azon gondolkoztam, ha én lennék Isten – talán Isten megbocsátja nekem a feltételezést! –, mi okom lenne egy olyan népet kiválasztani, melyet nem lehet példaként állítani más nemzetek elé? (Már ha igaz az, amit ők állítanak!?) Aztán azt gondoltam, biztos azért, mert benne megvan minden rossz és alávaló is, ami okulásul, intelmül és elrettentésül szolgálhat más népek számára...

Aztán tanultuk, hogy nem a zsidó a választott nép, és nincs is választott nép, hanem csak választott ember van, Ábrahám… Isten vele kötött szövetséget, s Isten népe Ábrahám népe, lelki népe… nem testben, hanem lélekben, tehát Isten népe a keresztyénség népe… Azok, akiknek a törvényét a szívükbe, lelkükbe írta…

Az sem fért bele az istenképembe, istenismeretembe, hogy azt parancsolja nekik, hogy irtsanak ki más népeket, vagy áldozzanak fel gyermekeket. Az én Istenem ilyet sosem parancsolna! Megtiltja, aztán megszegeti saját parancsát? Ki hiszi ezt el, az élő Istenről? Hiszen akkor meghasonlana önmagával!
Miért is pusztítaná el teremtményeit? Miért teremtené a világot ilyen sokszínűen szépnek, ha ki akarná irtani! Ha mégis így lenne – amiben sosem hittem -, miért pont egy engedetlen néppel vinné véghez ezt?

Ki akarná, hogy elpusztuljon egy nép? Inkább térjen meg! Én ezt szeretném! Meggyőződésem, hogy az én Istenem is ugyanezt szeretné.

De a teológián erre is megkaptuk a választ, mi (egyetlen nép sem, szóval mi gójok) nem téríthetjük meg a zsidóságot, csak Isten maga! Miért? Volt valami – homályosnak tűnő – magyarázat (olaj)faágról, és beoltatásról, amiből a tanár úr azt vezette le, hogy csak Isten térítheti meg a zsidóságot! Nehogy mi „félreértsük” a keresztelési igét, mely szerint „menjetek el… és tegyetek tanítványokká minden népeket…” (kivéve a zsidóságot!). Mentségére szolgáljon, hogy ő is zsidó származásúnak vallotta magát…

Én nem ilyen Istent ismerek. Az én Istenem azt akarja, hogy jobbá legyen a világ őáltala, s általunk…

Azon morfondírozom mostanában, ha mi magyarok, az egyszerű halandó őseinkre is joggal és okkal tekinthetünk több tisztelettel, mint a „választott” nép nagyjaira, akkor miért nem róluk tanulunk, hallunk, s látunk többet hazánkban? Aradi vértanúinkat, akik életüket adták hazánkért, - pedig sokan nem is e hon fiai voltak – mennyivel inkább állíthatnánk példaként az ifjúság elé? Választhatták volna a menekvést, de mégsem tették! S szentjeink, királyaink, nagy asszonyaink, szentéletű vezetőink, hőseink, mártírjaink? Miért nem róluk tanulunk, s hallunk, beszélünk a templomaikban, intézményeinkben, iskoláinkban, otthonunkban?

Én ugyanis Istent nem az egyházban, nem a hitoktatás, nem a  konfirmációi előkészítő során, nem az Istentiszteleteken, nem is a Bibliából, nem közvetítők révén ismertem meg, hanem fohászkodásaim alkalmával, méghozzá személyesen! Amikor megtértem, még semmit sem tudtam a vallásokról, az egyházról, a felekezetekről, dogmákról, Bibliáról… Sőt, még a Jézus Krisztus szupersztár mozifilmen sem ismertem fel az utolsó vacsorát… Még a Miatyánkot és a Hiszekegyet sem ismertem (sajnos)...

Mégis, előtte évekig voltam Vele kapcsolatban anélkül, hogy a vallásról, egyházról, s azok tanításairól bármit tudtam volna. Így laikusként, mindenféle behatástól mentesen kerülhettem kapcsolatba Istennel, pusztán az imádság révén… Az imádság ugyanis nem egy monológ, hanem egy párbeszéd. Ez nem is volt kétséges számomra, hiszen minden imádságra megérkezett a válasza… Felismerhetően, félreérthetetlenül... Igaz nem mindig akkor, és úgy, ahogyan vártam, - hiszen az én legfurmányosabb és legfrappánsabb megoldási javaslataimat is mindig túlszárnyalta, ráadásul oly módon, ahogyan az nekem sosem jutott volna eszembe… - de mindig megértettem akaratát. Hálát is éreztem iránta, féltem is tőle… Megismertem végtelen kegyelmét, türelmét, humorát, tanítását, „nevelőmódszerét”… Léte, - nem vallásosként - sem volt kérdés számomra… sőt, olyan bizonyossággal tudtam jelen világban való mindenhatóságáról, hogy azt, már senki sem rendíthette meg bennem többé… Tíz éves kapcsolat után, már elég jól ismertem, úgy hogy meg is lepett, amikor (megtérve) azt tapasztaltam, hogy akik csalódtak az egyházban, papokban, hívekben, azok kész voltak elfordulni Istentől is… Velem ez nem fordulhat elő… no nem a csalódás, hanem az, hogy az emberi gyarlóságot itt e földön összetévesszem Istennel…

Isten úgy szeretett, ahogy csak ő szerethet. Ismerve… Érdemtelenül. Akiket ő szeret, azoknak szívébe írta a törvényét, mint nekem is… Bár nem ismertem a tízparancsolatot, de pontosan tudtam, ha helytelenül viselkedtem, vagy cselekedtem… Késedelem nélkül, azonnal szorongatni kezdett a lelkiismeret, amitől nincs jobb vádló, hiszen nem lehet ellenállni neki, sem megbosszulni, mert belülről érkezik…

Nem azért bánt, hogy ártson, hanem azért, hogy megmentsen, hogy jobbá tegyen… Nem azért nem szabad haragudni, hogy ne ártsak, hanem azért, mert az elpusztít legbelül, felőröl teljesen… S a tartós haragvás, még békességet nem szült.

Csak később nyertem visszaigazolást a tízparancsolatból, melyet nem azért adott Isten nekünk, hogy megfosszon a „jótól”, a „szabadságtól” - ahogy ezt manapság próbálják beállítani -, hanem azért, hogy megmentsen a rossztól, a rabságtól… Isten nem ellenem, hanem értem van. A tízparancsolat nem akadály, hanem segítség, egy olyan "korlát", mely megment minket a szakadéktól, a pusztulástól…

Nem csak azért kell szeretnünk, adakoznunk, segítenünk, mert Isten, vagy mások rá vannak szorulva, hanem azért, mert én vagyok rászorulva arra, hogy jót tegyek, s ettől jól érezzem magam.

Az én Istenemnek nem kell többszáz törvényt alkotnia senkinek… főleg nem azoktól és azok számára, akik azt se tudják, hogy bújjanak ki alóla…

Az én Istenem, az övéi szívébe írja törvényeit… Az igazi választott népet imígyen lehet felismerni… Nem hangoztatják folyton képzelt mivoltukat… Az igazi választott nép betölti hivatását, példát mutatva minden nép számára.

Nagysága, Isten nagyságát, kegyelmét tükrözi…

.