Magamhoz
Csak rohansz az életed köd lepte útján,
S míg lihegve törtetsz a siker után...
Nem érzed...?
Vágyaid kertjében burjánzó gyomok
félelmes hatalmát ?
Óhajod szárnyára ólomsúly nehezül,
Határok korlátján nem enged keresztül...
S te tűröd...?
Lehajtod gondoktól őszülő fejed,
S belátod: nem lehet!?
Verejték gyümölcsét fáradtan olvasod,
S a köz oltárán békülten áldozod...
Nem hallod...?
Idegen zsarnokod hogyan hahotáz,
Jóléted sírján?
Egy eszme lelkesít, s te síkra szállsz érte,
Küzdesz a többivel, s életed veszélybe...
Nem tudod...?
Ők önös céloktól lengetik
Az eszme zászlaját?
Trombita szavára otthagyod hitvesed;
Elhagyod házadat, serdülő gyermeked...
És miért...?
Hogy ármányos őrjöngők, vak hatalmú
Áldozata légy?
Nem értem, tűrni hogyan tudod,
Hogy egyetlen meghagyott birtokod,
Az önérzet tündöklő csillagát,
Hogyan mocskolja, tiporja az
Önzés féktelen haragja...?
Csak légy szerény és engedj...
Majd kegyesen utolsó utadra kísér,
Hangzatos szavakkal tömjénez, dicsér...
S dicsőség babérját jutalmul
Sírodra hinti:
A köz!
De amíg élsz... ?
Nem vagy más csak:
Eszköz !
AGÁTSY János 1931. (az Ótatám)
Gonda Lászlótól kaptuk, köszönjük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése