Ma búcsúztunk Pongrátz Ödön bácsitól, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősétől, az ’56-os Múzeum vezetőjétől…
„Amerikát odahagytam, ideköltöztem erre a dél-alföldi településre, hogy ismét kezembe véve a lyukas zászlót, segítsem beteljesíteni mindazt, amit Gergely és segítő társai itt Kiskunmajsán megálmodtak.” – mondotta.
Én abban a szerencsében, és megtiszteltetésben részesültem harmadmagammal, hogy közel három órás élménybeszámolót hallhattam tőle a családjáról, a forradalomról, a menekülésükről, visszatéréséről… Úgy érzem, egész életemre meghatározó volt a vele, és Gergely bácsival való személyes találkozás (Lásd még: A pesti srácok).
Sokan voltunk leróni a kegyeletünket, hálánkat, de ha számba vesszük, hogy kitől búcsúztunk, azt mondom, közel sem voltunk elegen...
Hosszú évek óta szorongat legbelül az aggódás, hogy mi lesz velünk, ha elmennek az igazi hősök, az élő szemtanúk… Kitől fogjuk megtanulni a helytállást, a kitartást, a felelős gondolkodást, az önfeláldozást… a soha nem felejtést, és a megbocsátást? Ki fog minket biztatni, vagy elmarasztaló pillantással súlytani, ha nem tesszük, amit tennünk kell?
De voltak velünk fiatalok is, … s ez bizakodással tölt el.
Ahogy a régi öregek mondták, ha meghal valaki a családban, mindig születik valaki.
Ha pedig hősök távoznak el, új hősöknek kell világra jönni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése