Örökifjú tolltartó
Gyerekkorom bizsergetően izgalmas mozzanata volt a szeptemberi, iskolára való készülődés. Édesanyámmal, aki nagyot sóhajtott ilyenkor, elindultunk Óz birodalmába, - mert nekem egy roskadásig zsúfolt Ápisz mindig is az volt - ahol araszolgatva, gondosan mustrálgatva ki-kiválogattuk a számomra ritkán kívánatosabb, gyakorta szegényesebb kellékeket. Papír illata volt a boltnak, frissen vágott és préselt papír illata. Színpompás ceruzák és tollak, festékek, minden ott volt, ami csak eszköze lehet egy nebulónak egész éven át, és még utána is megmarad egy kevés, csak úgy, a szünidei-móka kedvéért. Akárhogyan is, mindig elégedetten léptem ki a boltból, görcsösen markolva a zacskókat, táskákat, csak a sok-sok új író és rajzoló eszköz járt a fejemben, és határtalanul boldog voltam. Arra a bizonyos szeptemberi napra készülődve, akkurátusan rendezgettem a tolltartómat, szemrevételeztem annak tartalmát és csak arra tudtam gondolni, ebből bizony futja majd a nyárra is. Elkezdődött hát az év, és a napok, hetek szorosan egymás nyomában szaladtak a lucskos, majd a havas hónapok felé, és tovább, elidőzve a tavasznál, a nyárnál hőköltek csak vissza, nagyot szusszanva. Fogadalmam, mit ősszel tettem, elszállt, boldogan adtam át magamat a vakációnak, és nem bántam már, hogy tolltartóm elkopott, tollaim kifogytak, elfogytak, és a ceruzák összezsugorodtak, mint az aszalt gyümölcsök. Nem akartam én már a nyáron regényt írni, festményt készíteni, elengedtem az iskolásélet minden instrumentumát. Szaladtam a Nappal, fürdőztem a Balatonba, barna lurkó voltam szalma-szőke hajjal.
Mikor elérkezett a nyár vége, elővettem a régi, kopott tolltartómat. Félszegen álltam édesanyám elé, bizony jövő nyáron regénybe fogok és festményem is lesz jó pár, ha most utoljára tolltartót vesz nekem az őszi iskolakezdésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése