2012. április 17., kedd

Akik feje fölött elmozdult a határ


 
„A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az első világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt. A háborúból vesztesen kikerülő magyarság nem élhetett az önrendelkezés jogával, sorsáról párizsi tárgyalótermek asztalainál döntöttek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása is sokkal inkább volt a győztesek érdekeit szolgáló esemény, mint az érintett lakosság akarata.
Az észak-magyarországi megyéket is magába foglaló csehszlovák állam megalakításának tervét először a prágai egyetem Nyugat-Európába emigrált filozófiaprofesszora, Tomáš Garrique Masaryk vetette fel 1915 folyamán. Az akkor még irreálisnak tetsző ötlet 1918 nyarára az antanthatalmak sorozatos győzelmeit követően elérhető közelségbe került. Miután a győztesek véglegesen elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását, s a Monarchia kormánya is elismerte a vereséget, 1918. október 28-án megalakul a Csehszlovák Köztársaság.
A felső-magyarországi megyék lakossága szempontjából azonban döntő jelentőségűnek az új állam határainak kijelölése bizonyult. A cseh politikusok kezdettől fogva az „etnikai Szlovákiát” meghaladó területek megszerzésére törekedtek. Az új magyar kormány számára csupán az jelenthetett némi reményt, hogy a november 14-én az antant képviselőivel Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény továbbra is magyar közigazgatás alatt hagyta a Felvidéket. A ravasz és a Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek azonban sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába. A magyar kormánynak 1918 karácsonyán átadott antantjegyzék szerint a magyar csapatokat a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonal mögé kellett visszavonni. Az itáliai cseh légiós csapatok szilveszter napján vonultak be az ősi koronázó városba, Pozsonyba, január és február folyamán pedig a kijelölt területek egészét megszállták. Mohóságukban gyakran túl is lépték a demarkációs vonalat, így próbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát. Habár a párizsi határtárgyalásokon Beneš a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sárospatak vonalat is szerette volna megszerezni, a döntéshozók kisebb-nagyobb módosításokkal a karácsonykor megállapított demarkációs vonalat véglegesítették államhatárként.
A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének (Árva, Liptó, Turóc, Szepes, Sáros, Trencsén, Ung, Pozsony, Nyitra, Bars és Zólyom) teljes területe, további 11-nek (Esztergom, Győr, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ugocsa, Máramaros, Abaúj-Torna és Bereg) kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a területen 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Szlovákiába került magyarság döntő része a szlovák-magyar határ mentén Pozsonytól Nagykaposig húzódó összefüggő sávban élt, de jelentős számú volt a magyarok száma a Felvidék szlovák többségű megyéinek városaiban is, például Besztercebányán, Trencsénben, Eperjesen, Késmárkon.
A váratlanul új állami keretek közé kényszerült felvidéki magyarság megdöbbenve vette tudomásul az eseményeket. A bénultságot azonban fokozatosan a tiltakozás hangja váltotta fel. Érsekújvár környékén a januárban bevonuló cseh csapatokat népfelkelők próbálták feltartóztatni. Február elején a vasutasok és postások kezdtek egész Szlovákiára kiterjedő sztrájkba, amit a hatalom Csehországból ide vezényelt vasutasok segítségével tudott csak letörni. A legjelentősebb tiltakozó akcióra 1919. február 12-én Pozsonyban került sor. A város megszállása ellen tiltakozó hatalmas tömeg a Vásár térre vonult fel, a hatóságok azonban sortűzzel fogadták őket. A brutális rendőri beavatkozásnak 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. A következő hetekben Szlovákia szinte minden magyar többségű városában sor került tiltakozó megmozdulásra, így például március 15-én Kassán.
Habár a csehszlovák hatalomnak fokozatosan sikerült megszilárdítania pozícióit, a magyar lakosság továbbra is átmenetinek tartotta az idegen uralmat. Sokan abban bíztak, hogy Felső-Szilézia vagy Karinthia példájára a vitatott területek hovatartozásáról népszavazás dönthet majd, amelynek nyilvánvaló lett volna a végeredménye. Azt, hogy a többség a cseh uralmat csupán átmeneti helyzetnek tartotta, az állami alkalmazottak példája is bizonyította. Az újonnan megalkotott csehszlovák törvények ugyanis állami hűségeskü letételét követelték meg tőlük. Erre azonban csupán elenyésző részük volt hajlandó. A Szlovákia igazgatásával megbízott minisztérium ezrével bocsátotta el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözte őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók stb. elüldözésével az impériumváltást követő első hónapokban mintegy 100 ezerrel csökkent a „szlovenszkói” magyarok száma.
A Felvidék hovatartozását illetően tovább éltette a bizonytalanságot a Csehszlovákia és a Magyar Tanácsköztársaság között 1919 tavaszán kirobbant fegyveres konfliktus. A cseh csapatok intervenciója nyomán megindult ellentámadás során a Vörös Hadsereg ugyanis visszafoglalta a Szlovákiába került magyar területek döntő többségét, sőt keleten a lengyel határig hatolt. Az antant azonban visszavonulásra kényszerítette a magyar katonaságot, így a kisebbségbe került magyarságnak fokozatosan bele kellett nyugodnia sorsába.
Az új körülmények közé került magyarság számára a legnehezebb próbatételt az anyanyelve ellen azonnal meginduló támadások jelentették. Csehszlovákia 1919 szeptemberében aláírta a békekonferencia keretén belül Saint-Germainben megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, amely biztosította a kisebbségi lakosok törvény előtti egyenlőségét, szabad anyanyelvhasználatát, anyanyelvű iskoláztatásának jogát. A sokszor homályos megfogalmazás azonban lehetővé tette a kerettörvény különféle értelmezését. A saint-germaini szerződés szolgált alapul a csehszlovák nyelvtörvény megfogalmazásához is (1921), amely a kisebbségi lakosság számarányától tette függővé az anyanyelvi jogok gyakorlását. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20%-ot. A törvények és a gyakorlat között óriási űr tátongott, s az állami hivatalok a csehszlovák politikai vezetés hallgatólagos támogatásával nap mint nap megsértették a magyarság nyelvhasználati jogait. A magyar nyelv ellen indult támadások elsősorban az egységes magyar tömbön kívül élőket érintették, de a türelmetlen szlovákosítás a színmagyar vidékeken is teret nyert. Az olyan jelentékeny, de már kisebbségbe került magyarságú városokban, mint Zólyom, Ruttka, Rózsahegy, de még az akkor szinte színmagyar Léván is falragaszokkal, fenyegető akciókkal próbálták száműzni a magyar nyelvet a hivatalokból, a munkahelyekről, az utcáról. A vasúti alkalmazottaknak országos körrendelet tiltotta, hogy egymás között magyarul beszéljenek, de például a Gömör vármegyei Nagyrőcei járás szolgabírája a magyar nyelvű énekeket tiltotta ki (lásd még: Bodó Borika szomorú története a szerk.) járása területéről 1922 augusztusában megfogalmazott hirdetményében.
A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar jellegű emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.
A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és az iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Az itt oktató kiváló tanári kar nagyobb része az egyetemmel együtt Pécsre került ugyan, de a szlovákiai magyarságnak a mai napig sincs saját felsőoktatási intézménye. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák (Dunaszerdahelyen, Szepsiben), amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközeivé váltak. A magyar iskolák leggyorsabban a szlovák többségű területeken szűntek meg. Az itt élő magyar lakosság az anyanyelvű művelődés és oktatás hiányában gyorsan az asszimiláció útjára lépett. A valaha vegyes nyelvű és kultúrájú városok, mint Trencsén, Nyitra, Késmárk, Besztercebánya egynyelvűvé szürkültek, ahol az uralkodó szlovák nyelv mellett a magyar csupán néhány család konyhanyelvévé degradálódott.”

Simon Attila

Olvasónktól kaptuk, nagyon köszönjük!


Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése