A csodák forradalma
Tisztelt Mérnök újság szerkesztősége!
Válaszolok az 1956-os forradalom megemlékezés felhívására.
Adataim: Molnár Rezső okl. gépészmérnök
Címem : 2151 Fót,
Madách Imre u. 73.
Tel/fax : (27) 359
340
E-mail :
molnarr@vnet.hu
Diplomám a Budapesti Műszaki
Egyetem gépészmérnöki kar épületgépész szakán szereztem 1959-ben.
Négyesem volt ábrázoló
geometriából a Strommer tanszéken.
Az egyetemi tanulmányaim negyedik
évfolyamán ért a forradalom.
Budapest VII. Wesselényi u. 46.
sz. alatt laktam albérletben.
A nagykörúti megtorlás a Kilián
laktanyától a Barcsay u. sarkon lévő bútoráruházig tartott.
Itt teljesedett be a magyar ÁVH és a szovjet nagyhatalom
bosszúja.
Emlékeim
Meggyőződésem, hogy arról szabad beszélni, amit saját
szememmel láttam, fülemmel hallottam, szívemmel-lelkemmel éreztem.
Tanúsítom: a forradalom egy csoda volt.
A forradalmat nem szerveztük, spontán kitört.
Az 1956-os forradalom szent küzdelme volt népünknek.
1956. október 22-én –mi gépészek
az Auditórium Maximumba, az építészek az Aulában- -
összegyűltünk . Életem
egyik legszebb emléke.
Elhatároztuk, hogy másnap 23-án
délután, akárhogyan dönt Piros elvtárs, csendes felvonulást tartunk a Bem
szoborhoz. Majd a szobortól elmegyünk a Rádióhoz és beolvastatjuk a 12 pontot. /Ami
időközben 16 lett/
Okos tanáraink tudták mit kell ilyenkor mondani a lelkes
ifjúságnak, ez így szólt:
Ne üljetek fel semminemű provokációnak, csak csendesen
vonuljatok.
Mi űzött, hajtott
bennünket e lépésre?
Apáink, anyáink megalázása,
vagyoni és erkölcsi kirablása, a bugris hatalom cinikus vigyora, a senkiháziak
érvényesülése, a testi-lelki verés a tisztességünkért, a szájba vizelés…..
A fentiek szótlan tűrése és
kifelé történő hazug megelégedettség kötelező zengése.
Elég volt. Ha felvonulunk,
akkor meg merjük mondani, hogy hazudnak, szemét módon kiszolgáltatják
nemzetünket azoknak, akiknek a hatalma mögé bújva szabadon garázdálkodhatnak.
Akkor még naivak is voltunk. Azt hittük, hogy a művelt
nyugat és Amerika mellénk áll.
Tehát 23-án délután gyülekeztünk a Gellért téren.
Első csoda: a téren hangos csatazajjal a Kertészeti
Egyetem diákjai lukas zászlóval, mint egy vonat keresztülhúztak rajtunk. A
lukas zászló azért volt lukas, mert nem volt idő magyar zászlót gyártani, ki
kellett vágni a meglévőkből a szovjet címert.
Szinte beleremegtünk. Csak ne legyen valami bajuk bátor
egyetemi társainknak.
Második csoda: gimnazista lányok gombostűre tűzött
nemzeti színű szalagokat tűztek a mellünkre. Nagyon szép tiszta tekintetű
lányok voltak.
Történelmi tény, saját szememmel láttam őket.
Harmadik csoda: egy
tentori hang elkiáltotta "nyolcas sorban sorakozó". Na és ez is
valami?
Igen ám, de ha valaki stopperral
mérte volna az időt, akkor tapasztalhatta volna, hogy egy percen belül az
óriási tömeg sorba állt. Nem nézte senki, hogy ki a szomszédja, háziasszony
vagy professzor. Ha a becsület, haza, és a kedves ismeretlen hang azt mondta
sorakozó, akkor sorba kell állni. A gyengébbek kedvéért, nem vitatta senki a
nyolcas sor nyolcas számát, a sor irányát stb.
Együtt dobbant a tömeg szíve.
Sajnos ígéretemnek nem tudok
teljesen eleget tenni. Bár mi döntöttük el, hogy a Bem szoborhoz megyünk, de
hála Istennek olyan sokan voltunk, hogy mi már nem fértünk oda, így fogalmam
sincs mi történt a téren.
Viszont jó Nemecsek módjára
elindultunk a Rádióhoz, mert így beszéltük meg.
A Rádió utcája viszonylag
keskeny. Természetesen nem fért mindenki oda, így én sem.
Messziről hallottam a
kiabálásokat, láttam némi füstölgő valamit, egyszóval ismét fogalmam sincs,
hogy mi történt a Rádió előtt. Erről beszéljenek azok, akik közel voltak.
Másnap 24-én ismét hatott a
Nemecsek effektus, és bementem az egyetemre, mert úgy állapodtunk meg, hogy ott
majd megbeszéljük a továbbiakat.
Csak azt nem kalkuláltuk be, hogy
már tűzharcban lesz a város és a közlekedés kissé komplikálttá vált. Mondanom
sem kell, hogy rajtam kívül nem volt ott senki.
Eszméltem, ez forradalom a
javából. Folyik a magyar vér. Bár professzoraim előre figyelmeztettek, hogy
"ne vegyük fel a kesztyűt".
Hogy ki hogyan viselkedett, miért
fogott fegyvert, az egy külön pszichológiai tanulmányt érdemelne. Erre én nem
vállalkozom. Noha sokat gondolkodtam róla.
Ismét szemtanúi lehettünk, hogy milyen
leleményes és szellemes ez a magyar nép.
A történelemből már tudjuk, hogy
ledöntötték a Sztálin szobrot, de arra kevesen emlékeznek, hogy a körútra
vontatták ki a "tetemet". Szorgos polgárok kis darabkákat törtek le
belőle. Majd a koponyába olajat öntöttek, meggyújtották, és éljen lángeszű
vezérünk rigmusát skandálták.
Negyedik csoda: a
parlamenti sortűz utáni napon felkeresett a húgom. Ugyanis ő azt hallotta az utcán, hogy el
kellene menni ma is a parlament elé, mert még azt fogja hinni az ÁVH, hogy
félünk. Természetesen, hogy oda megyünk. Már csak az hiányzik, hogy azt
higgyék, hogy mi félünk. Tehát
elmentünk a tetthelyre és farkasszemet néztünk a fegyveres őrökkel. És vártunk.
Vártunk és nem lőttek. Tehát
saját lábunkon jöttünk haza. Ez ilyen egyszerű volt.
A fenti ténynek lélektani
jelentősége van. Egyszerűen nem féltünk. A megalkuvásnak nem volt értelme. Ha lelőnek bennünket, ha
meghátrálunk tovább vegetálunk, azaz akkor sem maradunk életben. Ugyanis amit ők
szántak nekünk az nem volt élet.
Ötödik csoda: a Rákóczi
úton az EMKE mellett haladó szovjet tank meghibásodott. Javítás céljából
felnyitotta a tank fedelét egy katona. Abban a pillanatban 8-10 fiú (10-14
évesek) felugrott a tankra és barátságosan heves tárgyalásba kezdtek a
katonával. Kezdeti zavarából szemmel
láthatóan kigyógyult a katona. Önfeledten rázta a fiúk kezét. Megengedte, hogy
a fiúk megbámulják a fegyverét, belenézhettek a tankba.
Igaz nem hallottam tisztán, hogy
miről volt szó, csak a hangfoszlányokból következtettem hogy a fiúk megértették
a katonával, hogy nem Szueznél vannak., és mi nem vagyunk egymás ellenségei.
Honnan volt ezeknek a gyerekeknek
ennyi eszük és bátorságuk, hogy abban a pillanatban pont erről kell beszélni és
nem történhet bajuk. Milyen csodálatos emberi ösztönnel rendelkezett a
fiúcsoport és a szovjet katona, hogy két perc alatt rájöjjenek arra, hogy
mindkét fél csak szenvedő alanya ennek az iszonyatos elkeseredett harcnak.
Az igazi ellenség a padláson
állt lesben fegyverrel.
Belegondolni is gyönyörűség lett
volna számunkra, számukra pedig maga a halál, ha a gyerekek felvilágosítják a
szovjeteket, hogy a mi fő ellenségünk a saját ÁVH-nk és nem ők.
Hamarosan rájöttek erre az EMKE
padláslakói is. Golyózáport lőttek a fiúkra, tankra és ránk, akik a járdán
izgulva figyeltük a "diplomáciai tárgyalást".
Mint a malacok bújtunk egymás
alá. Védtük a rongyos kis életünket. A gyerekek leugráltak a tankról, a felső
ajtó becsukódott. A "paktum" meghiúsult.
Azt ígértem, hogy csak arról
beszélek, amit a saját szememmel láttam. Az igaz, hogy nem láttam ki van az
EMKE padlásán, de nagyon szégyellném ha nem tudtam volna biztosan hogy az ÁVH
emberei voltak, akiknek érdekük volt, hogy a szovjet harcosok haragudjanak
ránk.
Hatodik csoda: csak aludni
mentem haza a Wesselényi utcába. Mindig kint voltam az utcán. Mesteri
taktikával tudtam közlekedni úgy, hogy ne találjon el lövedék. Mindent meg
lehet tanulni, némi gyakorlással.
Iszonyú látvány volt szétlőtt
fejű fiatalokat látni az utca kövezetén.
Lelkiismeret furdalásom lett.
Mi határoztuk el az egyetemen, hogy felvonulunk és én is mondtam,
hogy tűntessünk és lám mi lett belőle. Akkor még nem tudtam, hogy több
gócpontja is volt a forradalomnak, tehát nem csak én vagyok az oka a
tragédiának.
Mit csináljak hát? A
megoldás kézenfekvő volt. Odamentem egy kisfiúhoz, aki teljes harci
felszereléssel rendelkezett. Elővettem minden pedagógiai érzékemet, s mintha
apja lettem volna a kölyöknek így szóltam hozzá:
Barátok vagyunk…. Nagyon büszke
vagyok rád….. Én már egyetemista vagyok…Nekem elhiheted, amit szeretnék neked
mondani. Ezek nagyon erősek. Rengeteg a tankjuk. Ha az összes tankot kilőnénk,
akkor majd repülővel jönnek ellenünk és mindannyian meghalunk. Kár volna az életedért,
és anyu nagyon szomorú lenne, ha halva találna téged. Senki nem tart gyávának,
ha most leteszed a fegyvert, és hazamész szüleidhez.
Életem egyik nagy kudarca volt,
dühösen és bizalmatlanul nézett rám. Nem volt több választásom. Elbúcsúztam
Tőle.
Nem hiszem, hogy ép bőrrel
megúszta, hiszen elég lett volna tíz ilyen elszánt, bátor embert átmenteni a
forradalomból, és nem lett volna olyan bárgyú a rendszerváltásunk.
Hetedik csoda: Nem loptak
a magyarok. Börtön és áruházak tárva-nyitva voltak. Nem tűnt el semmi. Egy dobozt láttam a körút környékén.
Egy cédula volt benne. Adakozzatok a felkelőknek. Tele volt pénzzel.
Senki nem vett el belőle. Senkinek nem volt az a hátsó gondolata, hogy valaki ilyen trükkel
akar meggazdagodni.
Nem is volt nagy szenzáció ez a
bizalom, hiszen a magyar ember nem lop.
A Baross utca környékén volt egy
Csemege bolt, melynek a kirakatüvegét a légnyomás kitörte. A kirakatban márkás
italok voltak. Három napig amíg arra jártam érintetlenek voltak az üvegek. Az
igaz, hogy lopni nem szabad, de gondoljunk bele az alkoholisták világába. Pénze
nincs. Italt nem tud vásárolni. Egy karnyújtásra van tőle az ital, a
mindene, de nem nyúl az üvegért. Ne
legyünk naivak, ő nem azért nem lopott, mert erkölcsös volt, hanem mert félt
lopni.
Utóbbiból következik a
forradalom tisztasága: ha az emberek
észrevették volna, hogy valaki kihasználja a helyzetet, és kiemel valamit a
kirakatból, azt ott a helyszínen meglincselték volna. Mert volt tartásuk is az
embereknek. Ezt tudta az alkoholista is.
És végül hiába fojt a vér,
hiába volt oly sok szent akarat, bekövetkezett a brutális értelmetlen
halál.
Nem volt szükség repülőgépes
támadásra sem. A tankok szétlőttek bennünket.
Egy puskalövés a mi
oldalunkról, egy ágyúlövés a tankból, egy századfordulós épület vált
romhalmazzá, benne a felkelővel.
A kegyetlen bosszú összeszedte az
aktív magyarokat, "meggyőzte" őket a brutális, és kéjes erejével,
hogy többet nem tudtok akarni, és élni.
Kiket kötél általi halállal, kiket veréssel sújtottak. Utóbbit azért tették, hogy legyen
hírmondó.
Nem is volt aktív magyar "a
rendszerváltásnál". Annak ellenére, hogy nem is volt szükség fegyveres
harcra. A baj csak az volt, hogy azok intézték sorsunkat, akik nem egy házat,
de még egy ólat sem építettek életükben
újjá. Pedig ha ismerték volna az
analógia fogalmát, akkor tudták volna, hogy a haza építéséhez legalább egy ház
építésének logikája szükséges.
Ha ennyi tudományod sincs,
akkor a szent miniszteri széked félre tedd.
De hol van már az a csodálatos
Elektrotechnikai tanszék, ahonnan egy táltosi bölcsességgel irányítottak minket
56-ban.
Tisztelt Taky professzor úr.
Bizonyára már a mennyekben vagy. Üzenj valami okosat édes hazánknak a rádió
hullámain úgy, mint valaha ezt tetted.
Az Isten áldjon meg. Sokat
gondolok Rád.
Fót, 2006. október 10.
Molnár Rezső
örök
egyetemi hallgatód
Honfitársunk küldte, köszönjük!
Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)
Nekem a Strommerből örök kettesem volt, pedig tetszett a nyakkendője mérete és még az indexben az aláírása is.
VálaszTörlésMind a kettő teljesen egyedi
Ugye ezt csak az érti aki ott volt.
A dr Zigány Ferenc után következett és azt hiszem a mende monda alapján még a veje is lett talán?????