Egy forradalmár emlékezete...

A csodák forradalma

Tisztelt Mérnök újság szerkesztősége!

Válaszolok az 1956-os forradalom megemlékezés felhívására.

Adataim: Molnár Rezső okl. gépészmérnök

Címem  : 2151 Fót, Madách Imre u. 73.

Tel/fax   : (27) 359 340

E-mail   : molnarr@vnet.hu

Diplomám a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki kar épületgépész szakán szereztem 1959-ben.

Négyesem volt ábrázoló geometriából a Strommer tanszéken.

Az egyetemi tanulmányaim negyedik évfolyamán ért a forradalom.

Budapest VII. Wesselényi u. 46. sz. alatt laktam albérletben.

A nagykörúti megtorlás a Kilián laktanyától a Barcsay u. sarkon lévő bútoráruházig tartott.

Itt teljesedett be a magyar ÁVH és a szovjet nagyhatalom bosszúja.

Emlékeim

Meggyőződésem, hogy arról szabad beszélni, amit saját szememmel láttam, fülemmel hallottam,  szívemmel-lelkemmel éreztem.

Tanúsítom: a forradalom egy csoda volt.

A forradalmat nem szerveztük, spontán kitört.

Az 1956-os forradalom szent küzdelme volt népünknek.

1956. október 22-én –mi gépészek az Auditórium Maximumba, az építészek az Aulában-       -     összegyűltünk         . Életem egyik legszebb emléke.

Elhatároztuk, hogy másnap 23-án délután, akárhogyan dönt Piros elvtárs, csendes felvonulást tartunk a Bem szoborhoz. Majd a szobortól elmegyünk a Rádióhoz és beolvastatjuk a 12 pontot. /Ami időközben 16 lett/

Okos tanáraink tudták mit kell ilyenkor mondani a lelkes ifjúságnak, ez így szólt:

Ne üljetek fel semminemű provokációnak, csak csendesen vonuljatok.

Mi űzött, hajtott bennünket e lépésre?

Apáink, anyáink megalázása, vagyoni és erkölcsi kirablása, a bugris hatalom cinikus vigyora, a senkiháziak érvényesülése, a testi-lelki verés a tisztességünkért, a szájba vizelés…..

A fentiek szótlan tűrése és kifelé történő hazug megelégedettség kötelező zengése.

Elég volt. Ha felvonulunk, akkor meg merjük mondani, hogy hazudnak, szemét módon kiszolgáltatják nemzetünket azoknak, akiknek a hatalma mögé bújva szabadon garázdálkodhatnak.

Akkor még naivak is voltunk. Azt hittük, hogy a művelt nyugat  és Amerika mellénk áll.

Tehát 23-án délután gyülekeztünk a Gellért téren.

Első csoda: a téren hangos csatazajjal a Kertészeti Egyetem diákjai lukas zászlóval, mint egy vonat keresztülhúztak rajtunk. A lukas zászló azért volt lukas, mert nem volt idő magyar zászlót gyártani, ki kellett vágni a meglévőkből a szovjet címert.

Szinte beleremegtünk. Csak ne legyen valami bajuk bátor egyetemi társainknak.

Második csoda: gimnazista lányok gombostűre tűzött nemzeti színű szalagokat tűztek a mellünkre. Nagyon szép tiszta tekintetű lányok voltak.

Történelmi tény, saját szememmel láttam őket.

Harmadik csoda: egy tentori hang elkiáltotta "nyolcas sorban sorakozó". Na és ez is valami?

Igen ám, de ha valaki stopperral mérte volna az időt, akkor tapasztalhatta volna, hogy egy percen belül az óriási tömeg sorba állt. Nem nézte senki, hogy ki a szomszédja, háziasszony vagy professzor. Ha a becsület, haza, és a kedves ismeretlen hang azt mondta sorakozó, akkor sorba kell állni. A gyengébbek kedvéért, nem vitatta senki a nyolcas sor nyolcas számát, a sor irányát stb.

Együtt dobbant a tömeg szíve.

Sajnos ígéretemnek nem tudok teljesen eleget tenni. Bár mi döntöttük el, hogy a Bem szoborhoz megyünk, de hála Istennek olyan sokan voltunk, hogy mi már nem fértünk oda, így fogalmam sincs mi történt a téren.

Viszont jó Nemecsek módjára elindultunk a Rádióhoz, mert így beszéltük meg.

A Rádió utcája viszonylag keskeny. Természetesen nem fért mindenki oda, így én sem.

Messziről hallottam a kiabálásokat, láttam némi füstölgő valamit, egyszóval ismét fogalmam sincs, hogy mi történt a Rádió előtt. Erről beszéljenek azok, akik közel voltak.

Másnap 24-én ismét hatott a Nemecsek effektus, és bementem az egyetemre, mert úgy állapodtunk meg, hogy ott majd megbeszéljük a továbbiakat.

Csak azt nem kalkuláltuk be, hogy már tűzharcban lesz a város és a közlekedés kissé komplikálttá vált. Mondanom sem kell, hogy rajtam kívül nem volt ott senki.

Eszméltem, ez forradalom a javából. Folyik a magyar vér. Bár professzoraim előre figyelmeztettek, hogy "ne vegyük fel a kesztyűt".

Hogy ki hogyan viselkedett, miért fogott fegyvert, az egy külön pszichológiai tanulmányt érdemelne. Erre én nem vállalkozom. Noha sokat gondolkodtam róla.

Ismét szemtanúi lehettünk, hogy milyen leleményes és szellemes ez a magyar nép.

A történelemből már tudjuk, hogy ledöntötték a Sztálin szobrot, de arra kevesen emlékeznek, hogy a körútra vontatták ki a "tetemet". Szorgos polgárok kis darabkákat törtek le belőle. Majd a koponyába olajat öntöttek, meggyújtották, és éljen lángeszű vezérünk  rigmusát skandálták.

Negyedik csoda: a parlamenti sortűz utáni napon felkeresett a húgom.  Ugyanis ő azt hallotta az utcán, hogy el kellene menni ma is a parlament elé, mert még azt fogja hinni az ÁVH, hogy félünk. Természetesen, hogy oda megyünk. Már csak az hiányzik, hogy azt higgyék, hogy mi félünk.  Tehát elmentünk a tetthelyre és farkasszemet néztünk a fegyveres őrökkel. És vártunk.

Vártunk és nem lőttek. Tehát saját lábunkon jöttünk haza. Ez ilyen egyszerű volt.

                                             

A fenti ténynek lélektani jelentősége van. Egyszerűen nem féltünk. A megalkuvásnak nem  volt értelme. Ha lelőnek bennünket, ha meghátrálunk tovább vegetálunk, azaz akkor sem maradunk életben. Ugyanis amit ők szántak nekünk az nem volt élet.

Ötödik csoda: a Rákóczi úton az EMKE mellett haladó szovjet tank meghibásodott. Javítás céljából felnyitotta a tank fedelét egy katona. Abban a pillanatban 8-10 fiú (10-14 évesek) felugrott a tankra és barátságosan heves tárgyalásba kezdtek a katonával.  Kezdeti zavarából szemmel láthatóan kigyógyult a katona. Önfeledten rázta a fiúk kezét. Megengedte, hogy a fiúk megbámulják a fegyverét, belenézhettek a tankba. 

Igaz nem hallottam tisztán, hogy miről volt szó, csak a hangfoszlányokból következtettem hogy a fiúk megértették a katonával, hogy nem Szueznél vannak., és mi nem vagyunk egymás ellenségei.

Honnan volt ezeknek a gyerekeknek ennyi eszük és bátorságuk, hogy abban a pillanatban pont erről kell beszélni és nem történhet bajuk. Milyen csodálatos emberi ösztönnel rendelkezett a fiúcsoport és a szovjet katona, hogy két perc alatt rájöjjenek arra, hogy mindkét fél csak szenvedő alanya ennek az iszonyatos elkeseredett harcnak.

Az igazi ellenség a padláson állt lesben fegyverrel.

Belegondolni is gyönyörűség lett volna számunkra, számukra pedig maga a halál, ha a gyerekek felvilágosítják a szovjeteket, hogy a mi fő ellenségünk a saját ÁVH-nk és nem ők.

Hamarosan rájöttek erre az EMKE padláslakói is. Golyózáport lőttek a fiúkra, tankra és ránk, akik a járdán izgulva figyeltük a "diplomáciai tárgyalást".

Mint a malacok bújtunk egymás alá. Védtük a rongyos kis életünket. A gyerekek leugráltak a tankról, a felső ajtó becsukódott. A "paktum" meghiúsult.

Azt ígértem, hogy csak arról beszélek, amit a saját szememmel láttam. Az igaz, hogy nem láttam ki van az EMKE padlásán, de nagyon szégyellném ha nem tudtam volna biztosan hogy az ÁVH emberei voltak, akiknek érdekük volt, hogy a szovjet harcosok haragudjanak ránk.

Hatodik csoda: csak aludni mentem haza a Wesselényi utcába. Mindig kint voltam az utcán. Mesteri taktikával tudtam közlekedni úgy, hogy ne találjon el lövedék. Mindent meg lehet tanulni, némi gyakorlással.

Iszonyú látvány volt szétlőtt fejű fiatalokat látni az utca kövezetén.

Lelkiismeret furdalásom lett. Mi határoztuk el az egyetemen, hogy felvonulunk és én is mondtam, hogy tűntessünk és lám mi lett belőle. Akkor még nem tudtam, hogy több gócpontja is volt a forradalomnak, tehát nem csak én vagyok az oka a tragédiának.

Mit csináljak hát? A megoldás kézenfekvő volt. Odamentem egy kisfiúhoz, aki teljes harci felszereléssel rendelkezett. Elővettem minden pedagógiai érzékemet, s mintha apja lettem volna a kölyöknek így szóltam hozzá:

Barátok vagyunk…. Nagyon büszke vagyok rád….. Én már egyetemista vagyok…Nekem elhiheted, amit szeretnék neked mondani. Ezek nagyon erősek. Rengeteg a tankjuk. Ha az összes tankot kilőnénk, akkor majd repülővel jönnek ellenünk és mindannyian meghalunk. Kár volna az életedért, és anyu nagyon szomorú lenne, ha halva találna téged. Senki nem tart gyávának, ha most leteszed a fegyvert, és hazamész szüleidhez.

Életem egyik nagy kudarca volt, dühösen és bizalmatlanul nézett rám. Nem volt több választásom. Elbúcsúztam Tőle.

Nem hiszem, hogy ép bőrrel megúszta, hiszen elég lett volna tíz ilyen elszánt, bátor embert átmenteni a forradalomból, és nem lett volna olyan bárgyú a rendszerváltásunk.

Hetedik csoda: Nem loptak a magyarok. Börtön és áruházak tárva-nyitva voltak. Nem tűnt el semmi. Egy dobozt láttam a körút környékén. Egy cédula volt benne. Adakozzatok a felkelőknek. Tele volt pénzzel. Senki nem vett el belőle. Senkinek nem volt az a  hátsó gondolata, hogy valaki ilyen trükkel akar meggazdagodni.

Nem is volt nagy szenzáció ez a bizalom, hiszen a magyar ember nem lop.

A Baross utca környékén volt egy Csemege bolt, melynek a kirakatüvegét a légnyomás kitörte. A kirakatban márkás italok voltak. Három napig amíg arra jártam érintetlenek voltak az üvegek. Az igaz, hogy lopni nem szabad, de gondoljunk bele az alkoholisták világába. Pénze nincs. Italt nem tud vásárolni. Egy karnyújtásra van tőle az ital, a mindene, de nem nyúl az üvegért.   Ne legyünk naivak, ő nem azért nem lopott, mert erkölcsös volt, hanem mert félt lopni.

Utóbbiból következik a forradalom tisztasága:  ha az emberek észrevették volna, hogy valaki kihasználja a helyzetet, és kiemel valamit a kirakatból, azt ott a helyszínen meglincselték volna. Mert volt tartásuk is az embereknek. Ezt tudta az alkoholista is.

És végül hiába fojt a vér, hiába volt  oly sok szent  akarat, bekövetkezett a brutális értelmetlen halál.

Nem volt szükség repülőgépes támadásra sem. A tankok szétlőttek bennünket.

Egy puskalövés a mi oldalunkról, egy ágyúlövés a tankból, egy századfordulós épület vált romhalmazzá, benne a felkelővel.

A kegyetlen bosszú összeszedte az aktív magyarokat, "meggyőzte" őket a brutális, és kéjes erejével, hogy többet nem tudtok akarni, és élni.  Kiket kötél általi halállal, kiket veréssel  sújtottak. Utóbbit azért tették, hogy legyen hírmondó.

Nem is volt aktív magyar "a rendszerváltásnál". Annak ellenére, hogy nem is volt szükség fegyveres harcra. A baj csak az volt, hogy azok intézték sorsunkat, akik nem egy házat, de még egy ólat sem építettek életükben  újjá.  Pedig ha ismerték volna az analógia fogalmát, akkor tudták volna, hogy a haza építéséhez legalább egy ház építésének logikája szükséges.

Ha ennyi tudományod sincs, akkor a szent miniszteri széked félre tedd.

De hol van már az a csodálatos Elektrotechnikai tanszék, ahonnan egy táltosi bölcsességgel irányítottak minket 56-ban.

Tisztelt Taky professzor úr. Bizonyára már a mennyekben vagy. Üzenj valami okosat édes hazánknak a rádió hullámain úgy, mint valaha ezt tetted.

Az Isten áldjon meg. Sokat gondolok Rád.

Fót, 2006. október 10.

Molnár Rezső

                                   örök egyetemi hallgatód

Honfitársunk küldte, köszönjük!

Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)