2011. március 9., szerda

Osztozva örömben, bánatban...


Ha valaki mással lelkileg teremt közösséget, egységet, akkor ott sok csoda megtörténhet

Férjem és édesanyja olyan szoros kötelékben élnek lelkileg, hogy 150 km távolságból is megérzik, ha a másiknak baja van… Még a herpeszük is egyszerre újul ki, anélkül, hogy tudnának a másik problémájáról, bánatáról…

Barátnőmmel együtt lakva, bioritmusunk is összehangolt lett – a menzeszünk is mindig egy-két napos eltéréssel jött meg… Ez több személlyel, különböző időszakokban is így történt…

S ha egymással szoros, lelki kapcsolatban vagyunk a mindennapokban, bizony nemcsak az örömben, hanem a fájdalomban, gyászban is egyszerre osztozhatunk
A közelmúltban történt két eset a környezetemben. Két általam nagyrabecsült, kedves barát, akik egymás kollégái révén, hosszú évekig osztoztak egymás fájdalmában, örömében, küzdelmeiben, lelki megerősödésükben… Egymásról mit sem tudva, mind a ketten, más városban, váratlanul, ugyanazon éjszaka alatt vesztették el szerettüket… A más városban zajlott temetéseken, megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindketten ugyanazt a szertartást és ugyanazt a gyászzenét választották ki a széles repertoárból, a búcsúztatáson …
Mindkettejük megérezte az elmúlást: Egyikük felébredt édesanyja halála előtti pillanatában… rá néhány percre regisztrálták a halál időpontját... Barátnőjének, pedig egy olyan fénykép tárult a szeme elé, melyre nem is emlékezett: férje egyedül sétált be a tóba, s visszafordulva integetett… Pár perc múlva végleg elhagyta lelke a testét… Szeretett lánya otthonában pedig abban a pillanatban, a tálaló szekrény üvege „V” alakban pattant meg… Meggyőződésük, hogy hozzátartozójuk jött elköszönni

Veszteségek, fájdalmak mindenkit sújtanak, válogatás, érdem nélkül… Sokszor úgy érezzük, mintha minket – Istent szeretőket – még inkább próbára tennének… Talán így is van… Isten nem azt ígérte nekünk, hogy nekünk könnyebb lesz, sőt… Minél jobban szeret, annál jobban terhel…  De megőriz minket… A bajban azonban ott van velünk Isten, nem vagyunk egyedül, soha nem hagy el bennünket… Még akkor sem, ha úgy érezzük. A régiek azt mondták, hogy a csapások közepette meglátogat Isten bennünket…
Akik elvetik Őt, azokat a veszteség még keményebbé, még elutasítóbbá teszi… míg minket, akik tiszteljük őt, megerősít és fájdalmunkat is javunkra fordítja… Megtanít bennünket az emlékek megőrzésének mikéntjére.
Sokak egész életükben sem tapasztalják meg, mi az igazi szerelem, szeretet, tisztelet, áldozat, hűség… Nekünk, akiknek magadatott, hálával tartozunk érte… Vele, szerettünkkel és nélküle is. Mert nekünk nemcsak az élő szeretete, hanem az elhunyt emlékének szeretetteljes megőrzése is megadatik… Szívünkön hordozzuk, s még halála után is melegséggel tölt el… Velünk marad, velünk él, s már nem félünk a haláltól annyira, hiszen nemcsak az Úrral, hanem Vele is találkozunk majd…
Mert minden szerettünkre nézve, igaz reménység ez: „…ha meghal is, él;”*

*János 11,25

Lásd még: ITT! 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése