Amikor rendhagyó módon a lelkész így szólította meg Istentiszteleten a gyülekezetet, hogy "álljon fel az, akinek örök élete van" - tétovázás nélkül felálltam. Eszembe sem jutott gondolkodni, mérlegelni, önvizsgálatot tartani, mert ez olyan bizonyosság a számomra, amelyet Isten ígért híveinek: "Aki hisz a fiúban, annak örök élete van". /Jn 3,36/ Ezt nem vehetik el tőlem.
Katolikus testvérek belső lelki kényszere a mindennnapi jó cselekedet, hogy elnyerjék az üdvösséget. Dilemmájuk, kétkedésük azonban akkor is megmarad, ha megfelelnek az elvárásoknak, és csak bizakodnak, de nem lesznek bizonyosak az örök élet elnyerése felől.
Mi református hívők, nem azért teszünk jót, hogy elnyerjük az örök életet, hanem az örök élet iránti hálánkból nem tehetünk mást, mint hogy tesszük, amit jónak ítélünk. Reménység szerint azzal a gyermekien ártatlan kérdéssel, hogy „Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna, vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? … vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?” /Mt 25,37-39/ - hiszen nem is emlékszünk rá. Tesszük ezt akkor is, ha nem várhatunk jót cserébe, sőt tudjuk, hogy hálátlanok lesznek, vagy hátba támadnak bennünket. Azért tesszük, mert ezt tartjuk helyesnek, és ezt kell tennünk. Nem tehetünk mást. Akkor sem, ha ennek kárát látjuk. Így tudunk tükörbe nézni, így tudunk elszámolni. Mert mi nem másoknak, hanem Istennek tartozunk elszámolni valóval.
Ez ad nekünk függetlenséget, ugyanakkor felelősséget is. Legfontosabb azonban a bizonyosság az örök élet felől, mert Isten nem hagy minket kételkedni e felől. Nem miattunk teszi, hanem értünk.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése