Első zarándokutam…

Egy kedves e-mailt kaptam, melyben arról értesültem, hogy két napos Engesztelő Zarándoklat lesz Dobókőtől, Normafa-Szent Anna rétre… 

Nem tudom megmondani, hogy miért érintett meg, s éreztem úgy, hogy el kell mennem, túl azon, hogy egyetértettem a céljával is, és egyébként is van mit Isten elé vinnem… Addig mondogattam, míg teljesen belelovaltam magam, s eldöntöttem, hogy ott leszek... Senkit sem zavart, hogy járatlan vagyok a zarándoklat terén, s az sem, hogy református vagyok…

Így is történt, némi szervezés után az előző este megérkeztem az ország első turistaházába, mely – megálmodója, - Eötvös Lóránd nevét viseli. A megkopott kőlépcsőkön – eleinkre gondolva - meghatottan lépdeltem… Elfoglaltam a helyemet, és sétára indultam. Az ajtóban találkoztam két zarándoktársammal, akik akkor érkeztek, s mint megtudtam, gyakorlott zarándokokként, segítőként kaptak meghívást… A koedukált szobánkban rajtam kívül egy katolikus (Gábor) és egy evangélikus testvér (Edit) volt még, viccesen megjegyeztük, hogy itt aztán valóban az ökumenét reprezentáljuk. S hogy milyen kicsi a világ... másnapra kiderítettük Gáborral, hogy régről ismerjük egymást...

Az esti séta remek alkalom volt a ráhangolódásra… A panoráma szemet gyönyörködtető. Igyekeztem korán lepihenni, mivel másnap nehéz út várt ránk, azonban a kölcsönös érdeklődés a másik iránt, és a lelkes beszélgetés éberen tartott… engem egészen hajnalig, mivel a gondolataimat nehezen tudtam kikapcsolni, s lázas izgalom lett úrrá rajtam… Sok hasznos információt is megtudtam… állítható botok a legjobbak, mert felfele rövidebb, lefele  (másnapi út) pedig hosszabb botokra van szükség…  A szaklap a karbonbotokat javasolja, a kissé előrehajló (csukló ízületet kímélő), parafa-borítású markolattal (kevésbé izzad a tenyér). A cipő (bejáratott túracipő), az öltözék (kényelmes, réteges), az élelem (könnyű, tápláló), az étkezés (többször keveset), a pihenés… Úgy éreztem, tapasztalatlanságom ellenére, jól felkészültem, amit nemcsak az útravaló megválasztása, hanem a remek kondíció és a sikeres lelki ráhangolódás is  jelzett. Megerősítette ezt a turistaház faliszekrényében megvásárolható termékek kínálata is, melyek közül néhányat én is magammal hoztam (kis-tubusos fogkrém, füldugó, zseblámpa…) A rengeteg túlsúlyom felétől sikerült megszabadulnom 5 hónap alatt, diétával és napi tréninggel… Így a cukrom is helyreállt és a gyógyszeremet is elhagytam… Az utolsó héten a felüljárón „edzettem”, mivel itt az Alföldön, nincsenek emelkedők, sőt lejtők sem… Csomagom könnyítése végett egy 35 l-es hátizsákot vittem, benne egy alsónemű és egy felsőruha (póló) váltás, esőkabát, hálóruha. Pulóvert kihagytam – bízva a meteorológia előrejelzésben -, hálózsák helyett egy pamut lepedőt vittem…

Reggeli indulás előtt, kiváltottam a Zarándokútlevelemet… Olyan büszkeség és öröm töltött el, hogy legszívesebben belekiabáltam volna hangosan a világba, hogy : Igen! Nekem is van! De csak belül kiabáltam, hogy senki se nézzen furcsán rám… Jelképes összegért kaptam egy kendőt, amit a nyakamba kötöttem és egy jelvényt, melyet a sapkámra tűztem. Indulás előtt pecsételtem… Minden megvan, itt vannak a filmesek is…

Azonban akármilyen felkészült az ember, egy dologra nem lehet felkészülni csak a hegyekben: le, s föl… egy napon át. Az első nap, szinte csak lefele kellett gyalogolni, amitől bevallom jobban féltem… figyelmeztettek is, hogy ez nagyon megterheli az ízületeket. Műtött térdemre gumit húztam, kiújult köldöksérvemre szorítót… Reggel indulás előtt Edit még leápolta a térdemet is… Eleinte észre sem vettem, hogy automatikusan a másik lábamat terhelem… Az út, - mely hol keskenyebb, hol szélesebb volt – főleg az első szakaszokban nehéz talajnak bizonyult, köves, kavicsos, csúszós, egyenetlen talaj… Már az első szakaszban sikerült kétszer is talajt fognom… Hamarosan egy forráshoz értünk, ahol egy erdei kápolnánál éppen mise kezdődött… Pilisszentkeresztre érve csodálatos panoráma fogadott, többek között a pilisi piramisok… A polgármesteri hivatal udvarán rövid pihenőt tartottunk, majd elérkeztünk a romtemplomhoz, ahol Gertrudis királyné sírját is feltárták… A polgármester úr (akit ránézésre inkább szerzetesnek véltem) rövid történeti elbeszélésében arra kért mindenkit, hogy mielőtt Gertrudis királynét – az irodalmi mű és a történelemírás sugalmazása alapján - megítéljük, gondoljunk arra, hogy csupán 29 éves volt  amikor meggyilkolták, 5 gyermek édesanyja - akiket nem mellesleg hitben nevelt -, s akik közül egy a királyunk lett (IV. Béla), egy másikat pedig Szent Erzsébetként ismert meg a világ… A polgármester (Lendvai József) kisugárzása, hitelessége olyan magával ragadó volt, hogy minden szavát igyekeztem az agyamba vésni… Tovább indulva azon álmélkodtam, hogy micsoda vezetők vannak szerencsésebb helyeken…

A harmadik esésem egy forrás melletti pihenő után, a zarándokkastély közelében történt, s maradandóbbnak bizonyult az előzőeknél, ugyanis a jó térdem az elcsúszás következtében alám fordult és kibicsaklott, a botom eltörött, a kézfejem is csúnyán megzúzódott. Bár a segítség nem volt híján, szerencsére fel tudtam állni önállóan. Ezután az „én”  pilisi polgármesterem, aki velünk zarándokolt a szomszédos településig, a nehezebb szakaszokon kézen fogva segített a lefele menetben… még a sokat látott vándorbotját is felajánlotta, amit persze nem fogadtam el… Fájt a lábam, a kezem, s szokatlan és nehéz volt egy bottal ereszkedni… A hátizsák sem könnyítette meg a járást, de hát ez is a zarándoklat velejárója… Terheket cipelünk, nehéz terepen, hosszú, ismeretlen, gyönyörű úton…

A következő település előtt megnéztük az Engesztelő Kápolnát és az egyórás ebédszünet alatt zarándoktársam elővette a jégzselét és szó nélkül mindkét térdemet leápolta… Teljesen lehűtötte… Közben a pilisszántói polgármester (Szőnyi József) – aki szintén elénk jött - lelkes beszámolóját hallgathattuk a keresztállításról, a kápolnaépítésről, a templomszentelő Kormorán koncertről, a Csillagösvényen elhelyezett szobrok történetéről, a pálosokról, a kolostorrom felfedezéséről, s arról, hogy Mátyás király által visszavásárolt koronáért kifizetett összegből indult Kolumbusz Amerikába, ahol a spanyolok gazdasági hódításért, a pálosaink viszont  - akiket gesztusból vittek magukkal - az igaz hit terjesztéséért keltek útra, s ebből nem is engedtek… Továbbindulva házigazdánk, a templomba invitált bennünket Pilisszántón, ahol megtekinthettük a feltárás alatt lévő – megtalált Pálos - kolostor barlang üregét… Ajándékba kaptunk tájékoztató brosúrát, s rövid pihenő után tovább indultunk… Kettő polgármesterből kettő kipipálva... Ámuldoztam és bevallom irigykedtem is... Milyen jó lehet itt élni -  vágyakoztam...
Alig bírtam erőt venni magamon, már az is komoly fájdalmat okozott, hogy az útpadkáról lelépjek… Emberi számítás szerint, most kellett volna buszra szállnom, de valamiért nem tettem… megkérdeztem, s azt mondták, hogy a hátralevő út a könnyebb szakasz, nem lesz kemény terep… Edit azt mondta, hogy  csak egy háznyi emelkedő lesz... Elindultam hát, s igyekeztem haladni, hogy ne kelljen rám várni…A háznyi emelkedő viszont az én lábamnak toronyháznyinak tűnt...

Az út legnehezebb része mégis az a 150 m-es sima szakasz volt, amit duplán kellett megtennem, mert egy jelzést nem vettünk időbe észre… Ekkor bántam, hogy nem én voltam az utolsó, mert akik hátul voltak, azok bevártak minket… Ez jelezte számomra az erőm véges voltát, a fájdalom és a tűrésküszöböm a határán volt… Megálltunk, hogy bevárjuk a csoport végét is, akikről később kiderült, hogy egy másik ösvényen mentek tovább, szintén a cél felé… Le akartam ülni, de féltem, hogy akkor nem tudok felállni és elindulni… Itt már minden nehezemre esett, a továbbindulás is és a várakozás is… Sántikálva, kicsit magamba roskadva azon vágyakoztam, hogy bár jönne valami… egy ló, egy bicikli, egy motor, egy traktor, egy lovaskocsi, vagy bármi amire felpattanhatnék…  Legalábbis lelki értelembe… Egy-egy lócitrom látványa mély lélegzetvételre serkentett, s nemcsak a gyerekkori emlékeimet nosztalgikusan felidézve (mindkét bátyámmal lovagoltunk), - hiszen szeretem az illatát (nekem nem szag) - hanem annak a reménye is újra felvillant, hogy hátha jön egy ló… Ez is tartotta bennem a lelket, annak ellenére, hogy tudtam, hogy úgysem tudnék felkapaszkodni rá, a leszállásról már nem is beszélve… Aztán az villant be, hogy milyen szerencse, hogy nem vagyok olyan szerzetes, akinek 5 lépésenként kell letérdelni, hasra feküdnie, hogy a földdel váljon eggyé a teste...  Ahogy így töprengtem, számoltam a kilométereket, s azt reméltem, már csak 1 km lehet hátra a következő pihenőig… De nem így történt… kiderült, hogy utánam már nem jön senki, mert a csoport véletlen ketté vált, s az enyém tagjai sorra beelőztek… Örömmel láttam meg Edit zarándoktársamat, - aki olyan gondoskodással volt irányomba az egész úton, - hogy engem vár, hogy nehogy rossz irányba menjek tovább az elágazásnál… Jobbra megláttam az előttem álló meredek emelkedőt, s azt, hogy még kb. 3 km van előttünk, szinte összeomlottam… Jöttek - hála Istennek - lovasok, akik elmondták, hogy a dűlő út végén (mintegy 200 méterre) kezdődik a település, Pilisvörösvár… Edit azonnal tudta, hogy ez az én utam, s ő lesz a kísérőm… Telefonált, hogy ne várjanak, s elindultunk… Minden erőmet összeszedtem, a szemem előtt   lebegett a cél (a legközelebbi település)… Nem egész egy kilométer után elértük a buszmegállót, ahonnan a szálláshelyünk Pilisszentiván, már csak 3-4 km busszal… Egy órát várakoztunk, beszélgettünk. Már csak a szomjúságomon kellett enyhíteni, ugyanis az utolsó pihenőn elfogyott az vizem… Egyik házból Edit kért a kulacsomba vizet, ami gyorsan el is fogyott… Közben a hazautat szerveztem le telefonon, sikerrel. Aludhattam volna ott is, de a földön elhelyezett matracról nem biztos, hogy fel tudtam volna kelni…

Amint leszálltunk a buszról megeredt az eső… Egész nap nem esett… Egyébként is szeretem az esőt, de ez most még üdítőbben hatott. A pilisszentiváni plébános úr elénk jött, s amikor hallotta, hogy mi történt, meleg kézfogással, mindkét kezével megszorította a fájós kezemet… Ez a fájdalom már csak testi fájdalom volt, mert az a melegség és kedvesség, amivel fogadott, az mindent elodázott…

Azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább személyesen is felköszönthetem férjemet a születésnapján... Később megjegyezte, "Azért jó, hogy beestem a szülinapi tortájára!". Hazafele jövet, azt hittem csalódást érzek majd, de mégsem ezt éreztem… Annyi élménnyel gazdagodtam, hogy el sem tudtam mondani…

Miközben summáztam a történteket,  leszögeztem, hogy bármennyire szeretném, de ez úgy látszik nem az én utam… Aztán egy nap múlva, már arra gondoltam, hogy lehet egy-egy napot is zarándokolni, meg hogy lehet sík terepen is… Visszacsengett Gáborék "figyelmeztetése", hogy vigyázni kell a zarándoklással, mert könnyen függővé válik az ember!

A következő nap Budapesten pihentem, nem mertem vállalni a hazavezetést Kiskunhalasra, mivel a jobb lábfejem oldalirányú mozgatása (gáz és fékpedál) komoly nehézséget okozott… a fájdalomról már nem is beszélve… intenzív kezelés (borogatás, gyógykenőcs, gyulladáscsökkentő tapasz) és már indulhatunk haza… Kifele jövet megálltunk a Decatlonnál… és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már bent sántikálok a túracipők fele, hogy kiválasszam a megfelelő lábbelit a legközelebbi zarándokúthoz…Hát ennyit a nagy elhatározásokról… Anyósom nekem ajándékozta az ő botját, így továbbra is nordic walking-ozok, bár ki gondolta volna, hogy ekkora különbség van bot és bot között: ez nem tapad annyira, kopog, pattog, nem nyeli el úgy a rezgést, a fogása sem olyan kényelmes... Azóta már beszereztem az ALDI-ból egy csomag "zarándok" fogpiszkálót (puha műanyag, egyik fele mint egy szablya, a másik egy apró kefe), és egy "zarándok" nadrágot (zsebekkel)...

Olyan volt ez az út nekem, mint amikor először látogattam el a MOGY-ra, Bösztörpusztára… Nem tudtam, hogy mitől éreztem ilyen jól magam, aztán rájöttem…  - ugyanaz az érzés töltött el, mint korábban Erdélyben, amikor ösztöndíjasként hosszabb időt tölthettem kint, s megtudtam tőlük azt is, hogy mit jelent magyarnak lenni –… Szóval, hasonló a hasonlóval jól érzi magát… Egy zarándokút az már eleve egy szűrő, főleg, ha az ember nem presztízsből vág neki, mint néhányan a divatossá vált El Camino zarándoklaton…

Mindenki a saját tempójában halad, így aztán – meglassulva – sokan elhaladtak mellettem, s haladás közben időnként szóba elegyedtünk, épp annyira, hogy ne legyen terhes senkinek… Egy idős hölgy, - aki előttem haladt, - igazi zarándokként, letört időnként a földön heverő gallyakból egy-egy botot amivel továbbhaladt… Majd lecserélte, s ismét felzárkózott…

Egy fiatal kismamától megtudtam, hogy a Csepel-szigetről költöztek ki a családjával a gyerekek miatt Pilisbe… Három gyermekük van, ez lesz a negyedik, ezt már plusz ajándékba kapták… Most, többek között a gyógyfüvekről tanul…

Egy másik fiatal nő – akinek olyan hajkoronája volt, hogy a filmbeli Robin Hood női főszereplője is megirigyelhette volna – odalépett hozzám, s a sérült kezemen látva a zúzódást megjegyezte, hogy fekete nadálykrémmel kenjem majd be… Így is tettem.

Egy édesanya – aki csak egy napra tudott eljönni – szandálban indult útnak. Én aggodalommal tekintettem rá, - aztán persze én sérültem le – s kiderült, hogy gyakorlott zarándok… Elmesélte az egy hetes csodálatos zarándokútját, Győrből Tihanyba…

Egy család Győrből érkezett, serdülő lányukkal közösen tették meg az utat… Reménység és biztonság volt rájuk tekinteni…

Egy kedves pár női tagja arra figyelmeztetett az esésem után, hogy nagyon hátradőlök, a hátizsákom is hátrahúz, aminek következtében könnyebben kicsúszik a lábam alól a talaj… Mivel vizuális típus vagyok, rögtön a Metró mozgólépcsőjén láttam magam, amint lefele haladok… Jót mosolyogtam magamban, magamon, szerencsére ez még a fájdalom ellenére is jól megy nekem…

A zarándoklat fiatal szervezőjének cipőváltásra volt szüksége, amit azonnal orvosolt egy idős, kedves zarándoknő a felajánlott szandáljával…

A Csíksomlyóról érkezett Barát tekintete, kisugárzása oly tiszta és vonzó volt, hogy ha nem éreztem volna tolakodásnak és nem sérültem volna le, bizony igyekeztem volna minél többet a közelében lenni… Akkor is, ha meg sem szólalt volna…

Ez csak néhány benyomás az útról…  

Nehéz 40 embernek egyszerre menni… Két biztos pont volt, az első (Imre) és az utolsó ember (Gábor)… és volt Edit – az én szobatársam és segítőm -, aki a két csoport között tartotta a kapcsolatot… bevárta a kritikusabb (ahol az útba igazító jelzés nem látszott) elágazásoknál  a zarándokokat, majd újra az élre haladt… Nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan… Elmesélte, hogy nyugdíjba lépésével elindult, s azóta rendszeresen zarándokol… Magyar Zarándokút (Esztergom – Máriagyűd 17 nap), Csíksomlyói zarándoklat, El Camino… Tőle tudtam meg azt is, hogy a Csíksomlyói zarándoklat semmivel sem nyújt kevesebb lelki élményt, vagy kisebb fizikai megpróbáltatást mint a francia-spanyol út, sőt az embert az övéi mindig úgy fogadják, mintha hazaérne… Ráadásul, az óceánig eljutni, azt 300. ezer alatt nem ússza meg az ember… Említettem, hogy egy barátnőm oda készül, s neki azt javasolja, hogy próbálja meg magát, és először a Magyar Zarándokutat csinálja meg…

Élen Rumi Imre, a Zarándok Egyesület elnöke haladt. Elmondta, hogy bár együtt haladunk, s vigyázunk egymásra, mindenki a saját egyéni útját járja, mind külsőleg, mind belsőleg, s erre legyünk tekintettel… Jó volt csendben haladni, jó csendben együtt lenni… Eszembe jutott, amikor a férjemmel megismerkedtünk… Azok voltak a legfelemelőbb együttlétek, amikor együtt, csendben voltunk…

Ennyi ember fizikai és lelki elvárásának nagyon nehéz megfelelni…  Vezetőnk azt a feladatot kapta, hogy vezesse a zarándokokat. Ahhoz, hogy sötétedés előtt a szálláshelyre érjünk, erőteljes tempót kellett diktálni, szoros időbeosztást tarta(t)ni, így egy-egy pihenőnél némelyeknek kevés idő maradt az áhítatra…

Úgy gondolom, hogy aki szemlélődőbb alkat, annak az egyéni, vagy kis létszámú csoport ideálisabb lenne. Meg aztán, lehet több nap alatt is megtenni a távolságot… Szeretném hinni.

Amire fel kell készülni, s amit le kell küzdeni, főleg így 50 felett: némi beidegződés, hogy könnyebb legyen az utunk… Esetleges kényelmetlen fekhelyre, az ismeretlen, szokatlan hangokra… Az idegenben történő, sokszor esetleges WC-használatra, a sorbaállásra… A székrekedésre… A koedukált szállásra, öltözködésre, stb… Első megrökönyödésem szerencsére csak néhány percig tartott… Koedukált szállás? Hiszen én még idegenek előtt sem engedem le a hajamat, nemhogy idegen férfiak előtt, s az öltözködésről és a többiről (enni, éjszaka kimenni...) nem is beszélve. Szerencsére az ember egy pillanat alatt képes átértelmezni és átértékelni dolgokat, helyzeteket, s aztán már minden megy, mint a karikacsapás… No jó, majdnem mint a karikacsapás… Gondolok itt az emeletes ágyra - amit előző nap láttam meg az interneten, és ijedtemben átszerveztem újra az érkezésemet: 6 órával korábbra a tervezettnél... Kellemetlen lett volna bárkit megkérnem, hogy cseréljünk már helyet, vagy magyarázkodhatok, miért a földön ágyazok meg magamnak... mert nemcsak felmászni nehéz, de tériszonyom is van, ráadásul éjjel ki szoktam menni... Persze Isten ezt is elrendezi, kár volt aggodalmaskodni... Jól megmosolyogtatott újra, amikor éjfél körül megérkezett valaki, akinek még mindig lett volna helye földszinti ágyon a mi szobánkban is, arról nem is beszélve, hogy Gábor önként - még az érkezése előtt felcuccolt az emeletre... Végül a másik szobába érkezett... Ember tervez, Isten végez... mint mindig.

Megtudtam, hogy a talp zsibbadása érszűkülettől lehet, s erre is van gyógymód… x ezer forint egy kúra… Magyar találmány…

A napokban kaptam egy újabb zarándokútról értesítést… Mintha csak nekem szólna: Kalocsa-Baja… Bár minden nap gyalogolok, mert nem szeretnék kiesni a ritmusból… Fáj a térdem, s félő, hogy egy ilyen hosszú túra visszavetne a felépülésben…

Nem tudom, hogy ott leszek-e testben, de egy bizonyos, lélekben már ott vagyok… És hamarosan társaim is lesznek: első utas zarándokok…

Köszönöm.

Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)