2012. szeptember 10., hétfő

A hagyományt ápolni, a jó példát követni kell!

. 
"Ha végigböngésszük az egyetemes történelmet, nincs okunk szégyenkezni. Az a szerep, amit a mi magyari fajtánk játszott a világ színpadán, a legelsők közül való. Sőt, ha csak a kárpát-medencei honalapítást megelőző évezredeket nézzük, melyek a magyarságnak és testvérnépeinek (sumérok, szittyák, hunok, avarok stb.) valóságos aranykorát jelentik, akkor leszögezhetjük, hogy nincs hozzánk foghatóan ősi, hozzánk hasonlóan magas kultúrájú, tökéletes nyelvű és kiválóan szervezett nemzet a létező népek sorában. Éppen ezért senkivel szemben nem lehet kisebbségi érzetünk, sőt, jogos büszkeséggel kell eltöltsön bennünket szellemi-lelki fölényünk tudata, s az, hogy gyökereink a legmélyebbre, a legrégebbi időkbe nyúlnak. Ám aki történetünk igazságait szándékosan eltagadja, a valóságot besározza és meghamisítja, az nem egyszerű bűnt követ el, hanem megbocsáthatatlan hazaárulást! Az ilyen farizeus bajkeverők egy egész nemzetet fosztanak meg öntudatától, magabiztosságától, akár csecsemőt az anyatejtől s a szülői öleléstől.
Hatalmas királyunk, Atilla uruszága Kínától, Indiától egészen Közép-Európáig terjedt, s magában foglalta Eurázsia jelentős részét. Ez a hun-magyar birodalom nemcsak méretei miatt volt páratlan, hanem azért is, mert a meghódított területek népeit szövetségeseinek, társnemzeteknek tekintette, nem pedig rabszolgáknak, vagy megsarcolt alattvalóknak. Meghagyta jogaikat, szabadságukat, nyelvüket, szokásaikat, vallásukat, és nem nyomta el, nem semmizte ki őket. Sőt, ha valamiben fejlettebbek voltak, nem röstellte ellesni és átvenni tőlük. Megbízhatóság, egyszerűség, szívósság, bölcsesség, erkölcs, becsület, megértés („nyitottság”, „másság-tisztelet”) és önfeláldozás – ebben rejlik Atilla mindmáig megfejthetetlen és utolérhetetlen nagyságának titka. (Vezetési módszereit a legkorszerűbb amerikai menedzserképzőkben és a katonai akadémiákon is oktatják. Lám, az USA ma is tanulhat még tőlünk, de a fordítottjáról nem vagyok meggyőződve!) Az ő elárvult hagyatékának méltó örököse volt a 7 vezér által pajzsra emelt Árpád nagyfejedelem és pap-király, aki a vérszerződést megkötött törzsekkel visszafoglalta eredendő őshazánkat a Kárpát-medencében. Azt a gyönyörű, dúsgazdag, magas szintű önellátásra képes, mindennel rendelkező országot, amit a korcs utódok elvesztegettek, s melynek maradékából éppen most készülnek kiforgatni bennünket esküdt ellenségeink.
Ha valaki, Árpád megérdemli, hogy emléke folytonosan szívünkben munkáljon s világítson. Kevés, ha csak alkalmanként gondolunk rá, de cselekedeteit, alakját kitöröljük könyveinkből s a nemzet kollektív tudatából. Ma már 1000 %-os biztonsággal állíthatjuk, hogy Árpád népe nem ismeretlen, idegen területre érkezett hont foglalni, nem hazát szerezni jött ide, hanem hiteles tulajdonát, ősi birtokát vette el a beszivárgott gyülevész bitorlóktól. Hiszen leigázott, szorongattatásban élő vérei hívásának engedelmeskedett, amikor hosszú vándorlások után hazatért, és helyreállította, megerősítette a jogfolytonos magyar államot. Nem akarom Szent István és más vezetőink jelentőségét csökkenteni, tévedéseit, balfogásait felnagyítani, de határozottan kijelenthetem, hogy az árpádi mű tökéletessége vitathatatlan, s azóta sem termett az ő képességeit, messzi jövendőbe sugárzó erejét fölülmúló államférfi a Kárpátok tájain.

Fölösleges bizonygatni, hogy Árpád alatt és előtt – a történelmi viharok s az időnkénti mélypontok ellenére – a magyarság fénykorát élte; azaz rendkívüli tekintélyű, legyőzhetetlen nemzet volt, mellyel egyetlen nép sem akasztott szívesen tengelyt. Dicső múltunk sok évezredes történetére az árpádi bejövetel tette föl a koronát. A magyar nyelven beszélő, magyar nevet viselő, magyar vezetés alatt álló nemzet ekkor egyesült itt élő testvéreivel, s ekkor vonta végleg fönnhatósága alá a Kárpát-medencét, mint jövendő életterét és hazáját. Közös emlékezetünkben aligha létezhet ennél jelentősebb, sorsunkat döntőbben meghatározó cselekedet. A hon(vissza)foglalás vagy honalapítás nemzeti létünknek, megmaradásunknak és fejlődésünknek a fundamentumát és feltételeit jelenti.
Vajon minek köszönhető, hogy egy évezredes folyamatos hanyatlás után ilyen siralmas, legyengült, végső fölszámolásra érett állapotba kerültünk?
A számos ok közül ki kell emelnünk kettőt.
Az egyik az, hogy a nyugati métely hatására szétrohadt a kipróbált magyar társadalmi szerkezet, felborult az ősi törvény- és szokásrendszer.
A másik az, hogy egy elferdített vallást kényszerítettek ránk (az eredeti jézusi tanítások helyett a Saul rabbi-féle judeo-krisztianizmust!), ugyanakkor tönkrezúzták hagyományainkat, rovásírásunkat, írmagostul kiirtották táltos-hitünket, sőt, a régen átvett valódi kereszténységet is kiégették agyunkból.

E két ok miatt a magyarság elbizonytalanodott, testébe idegenek ékelődtek, szilárd egysége és küldetéstudata szükségszerűen megbomlott, de megrendült a természettel s a fönti világgal való szerves összhangja is. Ellenségeink célratörő aknamunkája, pusztításai nyomán a szeretet virágzó népe, a tudás s az égi fény ragyogó nemzete lassan elszürkült, megmérgeződött és szakadékba süllyedt. A későbbiek során is akadtak kiváló vezérei, jelentős egyéniségei, voltak még káprázatos fellángolásai, legendás csatái, de soha nem bírt már tartósan felkapaszkodni az árpádi szintre. A XX. század borzalmai (a két világháború, Trianon, az 1919-es s az 1945 utáni cionbolsevizmus, valamint a jelenlegi sátáni globalizmus) aztán megpecsételték sorsát: lebunkózták, sárba taposták, bilincsbe verték, szétvagdosták, s a szüntelen genocídium, a kegyetlen szellemi és fizikai terror nyomán egészséges ösztöne, immunrendszere, hite is elvásott, s immár a halál torkába szédült.

Derék eleink nem valamiféle lusta nomádok vagy barbár rablóhordák voltak, hanem minden foglalkozást és mesterséget magas színvonalon űztek (a földműveléstől az iparig), sőt e tudásra önzetlenül megtanították közeli és távoli szomszédaikat is. Bizony, a nyomorultnak, nihilistának és brutálisnak bélyegzett magyarság fényévekkel fölötte állt irigy és korlátolt ellenségeinek, mind munkakultúrában, mind szellemi-művészeti és erkölcsi-vallási téren.

A mai átlag-magyar igényei szerények és megvalósíthatók. Nem ködös ábrándokat, nem délibábokat hajszol; s a földön jár, nem a fellegekben. Emberibb körülményeket, értelmes munkát, esélyegyenlőséget, közteherviselést, törvényes rendet és létbiztonságot, igazságos társadalmat és tiszta közéletet, családvédelmet és nemzeti összetartást, szabadságot és függetlenséget, békésebb jelent és boldogabb jövőt óhajt magának s utódainak. Ám azt tapasztalja, hogy az évtizedek óta rákalapált utópisztikus politikai-gazdasági-kulturális „modellek” jármában sínylődve egyre távolabb kerül önnön eszményeitől és hagyományaitól. Azt érzékeli, hogy az elérhető elérhetetlenné válik.

Nyilvánvaló tehát, hogy egy rendszerváltás (és államformaváltás) csak akkor lehet eredményes, ha a vezérkar letér az eddigi tévutakról, ha radikálisan szakít a mások által előírt szabályokkal, s minden téren a magyar érdekeket képviseli. Fel kell építenünk egy hierarchikus, tekintélyelvű társadalmat, melynek élén lehetőleg egy Árpád véréből (a Turul-nemzetségből) származó szakrális király vagy fejedelem áll (idegenek kizárva!), aki felelősen irányítja és önzetlenül szolgálja népét. Helyre kell állítani a Vérszerződés eszmeiségén alapuló ősi alkotmányosságunkat s a Szent Korona legfőbb közjogi méltóságát!

A fajvédő nacionalizmus alapján vissza kell adni a nemzet önbecsülését, küldetéstudatát, területi és szellemi-kulturális egységét.

Száműzni kell az ateizmust, a marxista materializmust, a libertinus kozmopolitizmust, az anarchikus demokráciát s minden „másságos” elvet és gyakorlatot. Mert ezek végrehajtása után a többi már gyerekjáték, míg nélkülük dögkútba, kaszásverembe zuhanunk.

Számot kell vetnünk múltunkkal, hogy felépíthessük jövőnket. A hazugság mocskától megtisztított történelmi igazságot, hajdani dicsőségünket nem csupán önmagáért kell feltárnunk és nyilvánosságra hoznunk, hanem azért is, hogy kapaszkodót leljünk, s példát, energiát meríthessünk belőle az előttünk tornyosuló feladatok megoldásához. Meg azért is, mert a rabság sivár napjaiban is édes a daliás időkre visszatekinteni. Itt minden elhagyatott rom, minden talpalatnyi föld nagy idők tanúja. Mi, kései utódok valamennyien felelősek vagyunk azért a mérhetetlen közönyért, tékozlásért, azért a szellemi és fizikai pusztulásért, ami egész hazánkat jellemzi. Bolygónk bármely nemzete büszke lenne, ha ilyen ősi történelemmel és kultúrával rendelkezne. Ám mi ahelyett, hogy a nagyvilág tudomására hoznánk, hogy kik vagyunk, milyen tagadhatatlan jogunk van a teljes Kárpát-medencére, inkább lehajtott fejjel, beteg testtel és torz lelkülettel bolyongunk a porló kövek között. Más népek nem létező históriát, meséket, mítoszokat gyártanak maguknak; mi valódi múltunkat, páratlan nagyságunkat, értékeinket félve eltagadjuk, sőt, tárgyilagos számbavételét is megakadályozzuk. Szomorú dolgok ezek, torkunkat keserűség fojtogatja. Vajon miért, s mért pont nálunk van így mindez, vajon így kell-e lennie? Nem, mindez nem véletlen, nem a dolgok rendjéből fakad.

Hosszú évszázadok ellenséges szándékai, a pángermán, pánszláv, s főként a cionista törekvések okozták azt a romlást, ami éppúgy megnyilvánul történetírásunkban, mint egész nemzeti kultúránkban, vagy bennünk, magunkban. Gőgös és idegen királyok, önző idegen főurak, pöffeszkedő egyházi méltóságok, áruló tisztviselők, beépített értelmiségiek, bolsevik szekértolók vállvetve azon munkálkodtak, hogy a magyarság elfeledje ünnepeit, hőseit, eredetét, elveszítse közös élményeit, megtartó szellemét és hagyományait. Majd testi-lelki megnyomorításával, hazug elvek rákényszerítésével, erkölcsének, hitének bemocskolásával sötét erdőbe, bűzös mocsárba rántották, végül gyökértelen lakájnéppé alázták fajtánkat.

Kitartásuk meghozta gyümölcsét: ma már életkedvünk, élni akarásunk is elégtelen, s képtelenek vagyunk kellően védekezni az új gyarmatosító, beolvasztó folyamatok ellen. Mert nagyon igaz, hogy amelyik nép megtagadja múltját, elássa kincseit, az lemond jövőjéről, s ezzel tulajdonképpen önmagáról is. Ma a puszta létünk is veszélyben forog. Félő, hogy amit ellenségeink korábban tűzzel-vassal sem tudtak elérni, teljes legázolásunkat néhány évtized alatt bevégezzük mi magunk. Ők csak arra vigyáznak, nehogy fölébredjünk, és eszünkre térjünk, nehogy a ködös homályból kilépjünk egyszer a fényre. Alig vagyunk már, akik ez ellen lázadunk, akik éjt nappá téve küzdünk azért, hogy a nemzetet talpra állítsuk és kivezessük ördögien gonosz labirintusából.

Rendkívül nehéz, szinte reménytelen és hatástalan ilyen nyomorúságban, istentelenségben megújulásról beszélni, s a fellendülés, a boldogulás kapuit döngetni. De amíg egyetlen nemes magyar is lélegzik ezen a szent földön, nem hagyhatjuk abba a küzdelmet, nem adhatjuk fel a végső élethalálharcot. A karizmatikus vonzáson, a zseniális adottságokon túl, ehhez a kötéltánchoz angyali türelem, fanatikus elszántság, kamikaze vakmerőség is szükséges, mert történetünk legrombolóbb, legdémonibb kannibáljaival kell szembeszállnunk megmaradásunkért.

Ne legyen bűntudatunk, mert nem vétettünk senkinek, hanem ártatlanul szenvedő áldozatok vagyunk!

Támadóink, vérszopó zsarnokaink, „sorstalan” árulóink, idegen hóhéraink a bűnösök! Haragudjunk rájuk, vessük meg hitványságukat, majd kergessük el, szórjuk szét őket a vaksötét űri éjszakába! Gondoljunk arra, mit tenne Árpád apánk, ha feltámadván látná édes fiai tehetetlen vergődését s mardosó kínjait. Puszta kézzel, egyenként fojtaná meg az összes népnyúzó haramiát, hogy hírmondójuk se maradjon többé.

Végzetes tragédia, hogy idáig züllöttünk. Sőt, immár ötödik alkalommal, a „szabad” választásokon, megalkuvó szolgalélekkel, ismét egykori gyilkosainkat, irgalmatlan eltipróinkat ültettük a nyakunkba. Pedig velük csak beteljesedik pusztulásunk, általuk elveszítünk mindent: kifosztják maradék hazánkat, megölik gyermekeinket, fölélik jövőnket, s elorozzák az utolsó termő rögöt is! Az ő révükön a szervezetten összeesküvő Európa, az USA és Izrael végleg fölszámol és nyomtalanul eltüntet bennünket. Herder jóslata, Kölcsey, Petőfi, Ady, Prohászka és Szabó Dezső aggódása soha nem volt aktuálisabb, soha nem álltunk még közelebb a megsemmisüléshez.

Ne hátráljunk többé, ne mondjunk le önként semmiről, ami a miénk! Ezzel tartozunk vitéz elődeinknek, de magunknak és utódainknak egyaránt. Lássunk végre tisztán, és úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk! Csak egy szellemi fegyverekkel alaposan fölvértezett, kultúrfölénye biztos tudatában összefogó, mindenre elszánt, hősies magyarság számíthat győzelemre. Talán születik még egy új Árpádja, egy ifjú Atillája, egy villámló Hadura a magyarságnak. Aki lelket önt belénk, aki fölráz minket, és sikerre viszi eltiport ügyünket. Tömérdek a gondunk, veszélyben van hazánk, mégis bizakodjunk abban, hogy Boldogasszony Anyánk s a Magyarok Istene most sem hagynak cserben; küldenek majd egy bátor szabadítót, aki megmenti letaglózott, szerencsétlen, csüggedő nemzetét.

Kedves honfitársaim, imádkozzunk, dolgozzunk és harcoljunk érte, hogy valóban így legyen!"

Siklósi András


Honfitársunk küldte, köszönjük!


Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése