Magyarok a felbomlás felé haladó Csehszlovákiában
A 20-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákiai magyarság annak ellenére, hogy sikeresen építette ki pártstruktúráját, gazdasági és kulturális intézményrendszerét, súlyos veszteségeket szenvedett. A népszámlálás adatai szerint az 1921-ben kimutatott 650 ezer magyar helyett 1930-ban csupán 592 ezer magyar élt a mai Szlovákia területén. Ez az adat még akkor is figyelmeztető, ha tudjuk, hogy a korabeli csehszlovákiai népszámlálások hitelessége megkérdőjelezhető. Különösen riasztó volt a magyarság fogyása a szlovák többségű területeken, s korábban magyar vagy magyar-német jellegű városok váltak ekkorra szinte teljes egészében szlovákká. A kedvezőtlen adatokhoz hozzájárult a magyar nyelvű és kultúrájú zsidóság zsidó nemzetiségűként való regisztrálása is. Erre a színtisztán magyar nyelvű Dunaszerdahely példája a legjobb bizonyíték. Az ott élő zsidóság nagy része zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, így a városban a népszámlálás adatai szerint a magyarok részaránya 50% alá esett. A magyarság statisztikai fogyása a nyelvtörvényben megállapított 20%-os küszöb miatt kapott jelentőséget. Az 1930-as népszámlálás adatai alapján szüntették meg a kétnyelvűség gyakorlatát a Felvidék két centrumában, Pozsonyban és Kassán, ahol a magyar lakosság arányszáma 20% alá esett. Megtörtént azonban az is, hogy a hatóságok települések ide-oda csatolásával, a járáshatárok elmozdításával érték el azt, hogy bizonyos járásokban megszüntethessék a magyar nyelv használatát. Ez történt többek között a Pozsonyi, Kassai vagy a Nyitrai járás esetében.
A két háború közötti időszakban a Csehszlovákiát is elérő nagy gazdasági válság jelent korszakhatárt. A válság idején kibontakozó munkanélküliség és szociális elégedetlenség kísérőjelenségeként egész Európában megerősödtek a szélsőséges politikai irányzatok, a kommunizmus és fasizmus. Hitler hatalomra jutásával egyre nyilvánvalóbbá vált a versailles-i békerendszer gyengesége, és az, hogy Franciaország nem képes garantálni Csehszlovákia biztonságát. A csehszlovák politika is mindinkább aszerint kezdett polarizálódni, hogy az egyes politikai erők hogyan viszonyultak az ország egységéhez. Csehországban megerősödött és komoly tényezővé vált a Hitler befolyása alatt álló Szudétanémet Párt, míg Szlovákiában az autonómiáért küzdő Hlinka-féle Néppárt. A fokozatosan radikalizálódó szlovák társadalomban egyre erősebb hang-hangsúlyt kapott a csehellenesség.
A baloldali eszmék népszerűsége az ellenzéki magyar pártok számára is gondot okozott, hiszen Dél-Szlovákia agrárnépessége között is egyre nagyobb teret hódított a kommunista mozgalom.
A megváltozott nemzetközi erőviszonyok felerősítették a magyarországi revizionista törekvéseket. Ebben a helyzetben felértékelődött a szlovákiai magyar kisebbség szerepe és politikai magatartása. A döntő többség számára továbbra is meghatározó maradt az ellenzéki magatartás, s egyre határozottabbá vált a magyarlakta területek sorsának újrarendezése iránti igény. Ezzel szemben a csehszlovák politikát támogató aktivista politika a magyarság körében nem honosodott meg. Csupán a kormánypártok listáján induló egy-egy politikus képviselte ezt a fajta közéleti magatartást. Bizonyosfajta átalakuláson mentek keresztül az ellenzéki magyar pártok is, amelynek okait elsősorban a körülmények megváltozásában, másrészt egy új politikus nemzedék színre lépésében kell keresni. Az Országos Keresztényszocialista Párton belüli változások legfontosabb eredménye a csupán 31 éves nyitraújlaki földbirtokos, Esterházy János pártelnökké való megválasztása volt. Az Esterházyak grófi ágából származó politikus hamarosan a szlovenszkói magyar politika meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Generációváltásra került sor a Magyar Nemzeti Párton belül is. Szent-Ivány József ugyan továbbra is megmaradt pártelnöknek, az ügyvezetői elnöki tisztségbe viszont a fiatal Jaross Andor került. A megújuló Nemzeti Párt elsősorban a fiatalság és a munkások körében igyekezett újabb választókat szerezni. Ifjúsági szakosztályai Fiatal Magyarok Munkacsoportja néven országosan megszerveződtek.
A magyar pártok aktivizálódására a hatalom a kemény kéz politikájával próbált válaszolni. Napirenden voltak a házkutatások, tiltó rendeletek, s a Prágai Magyar Hírlap időszakos betiltása is egyre gyakoribbá vált. A szlovákiai magyar politizálás azonban továbbra is megmaradt a törvényes keretek között, s elutasított mindenféle szélsőséget.
A 30-as évek második felében felértékelődött a kisebbségi pártok szerepe Csehszlovákiában. Az 1935-ös választásokon a legtöbb szavazatot a németek egységét megteremtő Szudétanémet Párt szerezte, de jól szerepeltek a Szepesi Német Párttal együtt fellépő magyar erők is. A megváltozott erőviszonyokat jelezte az is, hogy a korábban magyarellenességéről híres Beneš nemcsak a trianoni határok hibáit ismerte el, hanem az 1935-ös köztársasági elnöki választások idején a magyar pártok támogatását kérte. Az elnökválasztásból végül győztesen kikerülő Beneš a támogatás fejében a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslását ígérte.
A nemzetközi helyzet és a csehszlovák politikában bekövetkező változások újból időszerűvé tették a két ellenzéki magyar párt egyesülését. Ezt szorgalmazták a magyarországi kormánykörök, de a szlovenszkói magyar társadalom is. A pártegység konkrét ötlete ezúttal is a Magyar Nemzeti Párt köreiből származott, akik 1936 januárjában a Prágai Magyar Hírlapban megjelentetett felhívásban tették meg ajánlatukat az Országos Keresztényszocialista Párt felé. A keresztényszocialisták azonban megosztottak voltak ebben a kérdésben, így csupán hosszabb egyeztetés után sikerült a pártegyesítés tervéről megegyezni.
Az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt - rövidebb nevén az Egyesült Magyar Párt - megalakulására 1936. június 21-én került sor Érsekújvárott. Az egységes magyar párt elnökévé Jaross Andort, ügyvezető elnökévé pedig Esterházy Jánost választották. A párt parlamenti klubjának vezetője Szüllő Géza lett.
Felosztják Csehszlovákiát, visszatér a „Felvidék”
A szlovák autonomista törekvések és a kisebbségek megoldatlan problémája belpolitikai válsághoz vezettek Csehszlovákiában. Beneš elnök ugyan tárca nélküli miniszteri posztot kínált Esterházy Jánosnak, a szlovák származású miniszterelnök, Milan Hodža pedig egy nemzetiségi statútum kidolgozására tett ígéretet, de javaslataikkal már elkéstek, az ország nemzetiségei átfogóbb és radikálisabb rendezésben reménykedtek. Az első próbatételt a szudétanémetek problémája jelentette. Mivel a prágai vezetés nem teljesítette az autonomista német törekvéseket, Hitler fellépését követően nemzetközi válság alakult ki. A nyugati hatalmak először közvetítőt küldtek Csehszlovákiába a vitás kérdések elsimítására, majd elfogadták az etnikai alapon való határrevízió elvét. A háborús feszültséggel teli hetek után döntés született arról, hogy a szudétanémet kérdést az 1938. szeptember 19-én Münchenben megtartott nemzetközi négyhatalmi konferencián rendezik. A konferencia döntése alapján Csehszlovákia többségében németek lakta területeit október 1-jei hatállyal Németországhoz csatolták.
A müncheni döntés egyik függeléke kötelezte Csehszlovákiát, hogy három hónapon belül rendezze a területi vitáit Lengyelországgal és Magyarországgal, máskülönben újabb nemzetközi konferenciát hívnak össze a kérdésben. A lengyelek a tárgyalásos utat mellőzve, rögtön ultimátummal fordultak Prágához, amelyben a vitás területek azonnali átadását követelték. Ennek a csehszlovák kormány eleget tett, így a lengyel csapatok már október 2-án bevonultak Teschen vidékére. Közben Dél-Szlovákiában is feszültséggel teli helyzet alakult ki. A Magyar Párt azonban továbbra is a megegyezéses politika híve maradt. Szeptember 17-én megfogalmazott nyilatkozatában az önrendelkezés és a népszavazás jogát kérte a szlovákiai magyarság számára. A lengyel példával ellentétben a magyar kormány szintén a tárgyalásos rendezés útját választotta. A két fél már a tárgyalások megkezdése előtt megegyezett a csehszlovákiai magyar politikai foglyok szabadon bocsátásáról, vegyes polgárőrség létrehozásáról és a magyar nemzetiségű katonák leszereléséről. A magyar kormány ezen kívül azt kérte Csehszlovákiától, hogy a jó szándék jeleként adja át Magyarországnak az Ipolyságot és a sátoraljaújhelyi vasútállomást. Miután ezt Csehszlovákia teljesítette, megkezdődhetett az érdemi munka. A tárgyalásokat a közben immár autonómiáját kikiáltó Szlovákia kormánya október 9-én kezdte meg a Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál által vezetett magyar küldöttséggel a szlovákiai Komáromban. Habár a szlovákiai magyar politikusok csalódottan vették tudomásul, hogy a magyar kisebbség ügyének rendezése nélkülük történik, a komáromiak magyar zászlókkal és a Himnusz éneklésével köszöntötték a tárgyalásokat.
A megbeszélések elején a magyar delegáció az 1910-es népszámlálás idején magyar többségű területek visszacsatolását javasolta. A Tiso miniszterelnök által vezetett szlovák fél nem adott azonnali választ, hanem az időhúzás taktikájához folyamodott.
A szlovákok végül elfogadták a területi követelések jogosságát, de csak a Csallóköz, majd harmadik javaslatukként ezen kívül néhány kisebb-nagyobb határ menti terület átadásáról voltak hajlandóak tárgyalni. Ez mindössze 350 ezer lakos visszatérését tette volna lehetővé, és a magyarlakta területek jelentősebb városai is Csehszlovákiában maradtak volna. A nagy nézetkülönbségek miatt a tárgyalások 5 nap után megszakadtak. A rendezésben érdekelt német kormány azonban igyekezett megegyezésre bírni a feleket. A csehszlovák kormány október 22-i javaslata már szinte teljesen azonos volt a magyar követelésekkel, mindössze néhány város - Kassa, Pozsony, Nyitra, Ungvár, Munkács - hovatartozása jelentett problémát. A tárgyaló felek ezért a nagyhatalmak döntőbíráskodását kérték, így a döntés az olasz külügyminiszterre, Ciano grófra és német kollégájára, Ribentropra maradt, akiknek valójában már csak a vitás városok hovatartozásáról kellett dönteniük. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntésről a magyar küldöttség elégedetten térhetett vissza Budapestre. Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84%-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A pontos határvonalat a két ország közös bizottságai állapították meg, az etnikai elveket szigorúan szem előtt tartva. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek vissza, mint Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.
A bécsi döntés által kijelölt területek átadására november 5-11-e között került sor. Miután a csehszlovák hadsereg visszavonta katonai egységeit, a magyar honvédség vonult be a területre.
A müncheni és a bécsi döntés Csehszlovákia szétesésének a kezdetét jelentette. A térségben vezető szerepet játszó náci Németországnak nem fűződött érdeke egy ilyen államalakulat fenntartásához, így ösztönzésére a szlovák parlament 1939. március 14-én kikiáltatta a független Szlovák Köztársaságot. Egy nappal később német csapatok vonultak be a cseh országrészekbe, s azokat a birodalomhoz csatolták (Cseh Protektorátus). Ezzel párhuzamosan a magyar hadsereg megszállta Kárpátalja területét, megteremtve ezzel a közös magyar-lengyel határt.
Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiába került magyarság döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A visszatérést követő öröm után gyorsan jelentkeztek a gondok is. Az Egyesült Magyar Párt a felvidéki magyarok húsz év alatt elszenvedett sérelmei gyors orvoslását várta. Ez lett volna a feladata a Jaross Andor vezetése alatt megszervezett Felvidéki Minisztériumnak is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok azonban sok keserűséget okoztak. A kisparaszti és föld nélküli rétegek leginkább a csehszlovák földreform felülvizsgálásával és a birtokviszonyok újrarendezésével voltak elégedetlenek. Az igazi gondokat azonban a magyarság feje fölött gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára.
Simon Attila
(Az írás egy tizenegy részes sorozat része. Részletekben adjuk közre az egész tanulmányt.)
Olvasónktól kaptuk. Köszönjük!
Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése