2011. december 28., szerda

A honfoglaló magyarság istenhite



- "A magyarok istene". Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját "istennyila", "mennykő" formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, az égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta. Egyrészük nyomtalanul elpusztult, másrészük megmaradt és/vagy "babonává" süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.
A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, "az Isten" alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki "az ég akaratából" uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy "Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre". "Isten" szavunk ótörök eredetű ("Ősök Istene"=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).
- Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a "Napba öltözött asszony" bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.
Népünk hét "Boldogasszonyt" tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek "leányai" a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a "Szűz Kisasszonyt" is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.
Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a "születést adó" és a sumer Bau, az "élelemadó" alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett "lagashi címer" állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.
Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy "annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk". A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen - amint mondta - "azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat". Szent László - a Képes Krónika tanúsága szerint - a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte "szent angyalaként" jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a "nászágyat" szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket."...


Bővebben: ITT!

.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése