A szlovenszkói magyarok helyzete az 1920-as években
A hatékony parlamenti munka sem tudta azonban felszámolni, a magyarság elleni sérelmeket. A napi politika egyre inkább bebizonyította, hogy a csehszlovák vezetés nem gondolta komolyan a kisebbség jogainak betartására tett ígéreteit. A szlovákiai magyarság szempontjából leginkább károsnak a zsellértörvény és a földbirtoktörvény bizonyult. A zsellértörvény alapján kis- és középbirtokos magyar parasztok sorát fosztották meg korábban bérbe adott földjeitől, s juttatták azt a zsellérszerződést kötött bérlők tulajdonába. A törvény értelmében a szlovák földmunkások gyakran nagyobb birtokhoz jutottak, mint korábbi kenyéradó gazdáik.
Az igazi érvágást azonban a földreform jelentette a magyarság birtokviszonyain. Az első világháborút követő politikai-társadalmi mozgások szinte valamennyi közép-európai államban magukkal vonták a birtokviszonyok rendezését. A viszonylag radikális csehszlovák földreformnak azonban a szociális irányultsága mellett nem titkoltan nemzeti célja is volt. „Szlovákia déli határainak biztosságossá tétele megköveteli a föld átruházását - azonban nemcsak az apró parcellázásra szánt földét, hanem lehetőleg az összesét - a nemzeti és állami szempontból megbízható lojális tulajdonosok birtokába” - nyilatkozta az Állami Földhivatal későbbi elnöke a földreformmal kapcsolatban. Gondolata érthető volt mindenki számára, a megbízhatatlan magyaroktól a megbízható szlovákok kezébe kell átjátszani a földet. A földreform értelmében a 150 hektárnál nagyobb birtokok kerültek lefoglalásra és szétosztásra. Szlovákia domborzati viszonyai miatt ezek nagy része a déli területeken volt, így a magyarlakta területeknek egyharmada, több mint 300 ezer hektár esett a törvény hatása alá. A parcellázás során azonban csak a felosztott terület 20%-át kapták az itt lakó magyarok, a földek nagy részét nemzeti- és párthűség alapján szlovákok és csehek kapták. A földreform lehetőséget teremtett az egységes magyar nyelvterület megbontására is. A tervek szerint mintegy 150-200 szláv telepes falut szándékoztak a magyar vidékeken alapítani mintegy 100 ezer kolonista család áttelepítésével. Ez a terv ugyan teljes mértékben nem valósult meg, de így is kolóniák sora, körülbelül 100 új telepes község jött létre a korábban színmagyar vidékeken. A morva és szlovák kolonisták számára a legjobb minőségű földterületeket hasították ki, és számos kedvezményt kaptak, hogy megmaradjanak a számukra idegen környezetben. Kedvező hiteleket kaptak, állami pénzeken iskolákat, templomot, középületeket emeltek számukra. Gazdagságukkal hivalkodva próbálták magukhoz csábítani a környező magyarságot, s mint a kor egyik legjobb faluszakértője, Jócsik Lajos írta: „… a gazdagodó telepes községekkel szegény és rongyos magyar falvak néztek farkasszemet, de az indulatok kirobbanására vigyázott a jegyző csendőreivel.”
A sérelmek további forrását a hosszú éveken át megoldatlan állampolgársági kérdés okozta. A törvények ugyanis az automatikus jog helyett különféle feltételekhez kötötték a csehszlovák állampolgárság megszerzését. Ezzel visszaélve, a hivatalok tízezreknek keserítették meg az életét, s mondvacsinált indokokkal utasítottak ki ezreket az országból. Rendezetlen állampolgársága miatt fosztották meg képviselői mandátumától, majd utasították ki az országból Tobler János keresztényszocialista képviselőt, de el kellett hagynia az országot a Sarló mozgalom egyik vezéralakjának, Balogh Edgárnak is.
A felsorolt tények következtében a magyar pártok a két háború között sérelmi politikát folytattak. Panaszaikkal azonban nemcsak a prágai és pozsonyi hivatalokhoz fordultak, hanem a budapesti kormánykörökhöz és a Népszövetséghez is. E politika eredményessége a magyar pártok együttműködésétől is függött.
Kezdetben azonban nem volt túl jó a viszony a keresztényszocialisták és a kisgazdák között. Keresztényszocialista részről többször is elhangzott, hogy csupán ők jogosultak arra, hogy a felvidéki magyarság érdekeit képviseljék. Idővel azonban kénytelenek voltak elismerni a kisgazdák sikereit, akik a másik párt erősen katolikus jellege miatt, főként a magyar reformátusság körében váltak népszerűvé. Az ellenzékben politizáló magyar és német pártok együttműködését segítette elő a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok Közös Központi Bizottságának a létrehozása 1920 decemberében. A pártközi alakulat ugyan követelte Szlovákia autonómiájának elismerését és a törvényes jogrend biztosítását, de sem közös programot, sem hatékony együttműködést nem tudott teremteni. Gyakorlati szempontból hatékonyabban működött a szövetkezett pártok Központi Irodája, amely 1922-ben alakult meg. A losonci székhelyű iroda az ellenzéki képviselők segítségével próbálta orvosolni a magyar és német kisebbségen esett sérelmeket. Az iroda vezetője Petrogalli Oszkár besztercebányai ügyvéd volt. Szintén a közös politizálást segítette elő a magyar ellenzéki pártok közös sajtóorgánumának, a Prágai Magyar Hírlapnak az elindítása. Az 1922. június 1-jétől megjelenő napilap az első köztársaság megszűnéséig a magyar kisebbség legfontosabb politikai fóruma volt.
A budapesti kormánykörök szintén a két párt együttműködésében, sőt egyesülésében látták a megoldást. Erre először 1925-ben történt kísérlet, amikor a kisgazdák elnöke, Szent-Ivány József állt az egyesülést szorgalmazók élére, s pártjából és a Ruszinszkói Jogpárt híveiből létrehozta az összmagyar mozgalomnak szánt Magyar Nemzeti Pártot. A keresztényszocialisták azonban elutasították a kezdeményezést, s így továbbra is kétpárti jellegű maradt a magyar politizálás. Ha Budapestnek az egyesítést nem is sikerült elérnie, legalább a választási együttműködésre próbálta rábírni a pártvezetőket. Szent-Ivány József és az Országos Keresztényszocialista Párt új elnöke, Szüllő Géza azonban nem tudtak megegyezni, s így az 1925-ös választásokon külön listán indult a két párt. Sikeresebben a Magyar Nemzeti Párt szerepelt, amely 5 képviselői és 3 szenátori mandátumot szerzett, míg a keresztényszocialistáknak 4 képviselői és 2 szenátori hely jutott. A szorosabb együttműködés hiánya eltérő pártstratégiát takart. A keresztényszocialisták továbbra is merev ellenzéki pozícióból politizáltak, míg a nemzeti párt a jobboldali-polgári német pártokkal együttműködve reálpolitikát igyekezett folytatni. Ezzel tulajdonképpen a kisebbségi német politizálás modelljét követték, akiknek pártjai részben ellenzékből, részben aktivista eszközökkel élve próbálták érdekeiket érvényesíteni. A kormánypártokkal folytatott tárgyalások azonban eredményt nem hoztak, mindössze az eddig hontalan magyarok állampolgárságát rendező ún. lex Derer törvényt sikerült a parlamentben megszavazni. Így a csehországi német pártok egy részével szemben, amelyek a 30-as évek végéig folytatták az aktivista politikát, a Magyar Nemzeti Párt hamarosan szakított ezzel a stratégiával.
Természetesen a „két nagy” mellett más pártok is küzdöttek a szlovákiai magyar lakosság szavazataiért. Jelentőségük azonban csekély volt. Közülük a városi magyar zsidó értelmiséget és liberális polgárságot megszólító Szlovenszkói Polgári Párt és a kisgazdákkal végig jó kapcsolatot ápoló Magyar Jogpárt érdemel említést. Ez utóbbi azonban 1925-ben beolvadt a megalakuló Magyar Nemzeti Pártba.
Az eddig említett pártalakulatoktól eltérően, kormánypárti jellege volt a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége elnevezésű pártnak. A legjelentősebb csehszlovák párt, az Agrárpárt vezetőjének Milan Hodžának a kezdeményezésére létrehozott magyar párt tagjai a csehszlovák állam elkötelezett híveinek vallották magukat. A kisebbségi jogokat oly sokszor megsértő kormányhoz lojális mozgalomnak azonban jelentősebb bázisa sohasem volt a magyarság körében, így a párt csupán kirakatszerepet tudott betölteni.
Habár nem tartozott a magyar politikai szubjektumok közé, mégis ide kívánkozik a Szepesi Német Párt említése. Ennek a német kisebbség joginak védelmét felvállaló pártnak a tagbázisát a magyar érzelmű szepességi német polgárság alkotta, és a párt végig a magyar pártok szövetségeseként működött.
A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után nemcsak a politikai, hanem a gazdasági hatalom is az uralkodó nemzet kezébe került. Az ipart nacionalizálták, a földreformmal pedig a mezőgazdaság birtokviszonyait változtatták meg. A földreform negatív hatásait próbálta ellensúlyozni a magyar szövetkezeti mozgalom megszervezése. A Szlovákiában és Kárpátalján működő több száz különféle magyar szövetkezet közül a galántai székhelyű Hanza szövetkezeti áruközpont volt a legjelentősebb, hatásköre azonban csupán a magyar régió nyugati területeire terjedt ki, Pozsonytól az Ipoly-völgyéig. Tevékenységében a magyarországi Hangya mozgalom hagyományaira épített, miközben szoros kapcsolatokat ápolt a Felvidék magyar pártjaival.
(Az írás egy tizenegy részes sorozat része. Részletekben adjuk közre az egész tanulmányt.)
Olvasónktól kaptuk. Köszönjük!
.
..
Levél a FELELET.net szerkesztőinek (kattintson!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése