2010. január 21., csütörtök

SZTRÁJK



Nézem a híradót és csóválom a fejemet. Nincsen semmi baja a nyakamnak, csak éppen az nem tetszik, amit látok. Sztrájkról szóló híradás, életkép a kollektív munkamegtagadásról. Kávézgatás egy nagyképernyős tv árnyékában, kártyázás, sakk, csocsó. Mindez napi minimum és nettó ötezer, számokkal: 5.000,- Ft-ért. Mármint ennyit kapnak a snapszerért és a szélesvásznú filmélményért, de lehet, hogy a pattogatott kukoricát azért ki kell fizetniük. Tudom, tudom. Szakszervezet. Szép dolog, jó dolog, működik. Valahogy mégis zavar a látvány. Elkalandozom a régmúltba és sorra jutnak eszembe a sztrájkok. Kis falvak, ahol a dübörgő kamionoktól szétestek a házak, egyikbe, másikba bele is kanyarodtak siettükben. Volt sztrájk, a helyiek autóikkal álltak ki az út szegélyére, hogy tiltakozzanak. Gyűrték, gyűrték, de a teherautók jöttek, az emberek pedig mentek…haza. Senki sem volt velük, nekik nem jutott eszükbe megbénítani napokra a települést, hiszen ők is ott éltek. Szépen kértek, csúnyán elutasították őket. Volt tiltakozás sertésért, libáért, tejért, dinnyéért. Sok ember vonult ide-oda, veszett kárba a földi jó, a dühös emberek kínja egy hír volt a sok közül, senki sem hallgatta meg őket, senki szóra se méltatta őket. Nagycsaládosok adtak át petíciót, feleslegesen. Egy fél ország adósságban való vergődése próbált segítségért kiáltani a döntéshozókhoz, minden hiába, elmaradt a bátorító szó, elmaradt a támogatás, elmaradt a tisztesség.

Csóválom a fejemet. Nem a közlekedési vállalat dolgozóiról gondolok rosszat, hiszen ők csak azt kérik, ami nekik joggal jár. Nem többet, de nem is kevesebbet. Egy pillanatig eltűnődök azon, hogy ezekben az időkben, mikor mindenki szerényebben kénytelen élni, a korábban megszokott juttatásokért vívott harc valójában mit is jelenthet. Valami olyasmit, mint ha a pékemnél a kenyeret három évvel korábbi áron próbálnám megvenni. Nem hinném, hogy sikerülne. A valóságos életben napi szinten alakul a sorsunk és bizony a környezet változásai maradéktalanul hatással vannak ránk. Akár nehéz buszt vezetni, akár nem.

Gondolataim továbbvisznek és csóválom a fejemet.

2005. február 21-én több száz traktorral Budapestre vonultak a magyar gazdák (többek között az elmaradt EU-s támogatások kifizetése) nyomatékosítása végett. Néhány nap múlva a budapesti demonstrációval párhuzamosan vidéken is tiltakozások kezdődtek félpályás útlezárásokkal. A tárgyalások eredménytelensége miatt március 2-án a gazdák 200 traktorral a Felvonulási térről a Parlament elé vonultak. Március 7-én országosan 65 helyszínen 5.600 gazda 3.600 munkagéppel demonstrált az utakon. Március 10-én szakmai megállapodás született, amelyet 13-án írtak alá. A többi már történelem. Üres ígéretek, traktort tiltó (KRESZ szabályellenes) tábla a városban, mintha csak üzenet lenne: a térdeden csúszva közelítheted csak meg Budapestet! Hitvány város. Ereszd el, hagy fulladjon meg saját mocskában, térjél haza dolgos, szakítsál a fertővel, te meg tudsz lenni nélküle, de ő nélküled soha.

Nem értem ezt a sztrájkot, csóválom a fejemet. Gőzölög a kávé, jár a lap, sakk és megint egy gól. Uraim, ilyen jól azért nem állunk. Legyintek. Egye meg a fene Budapestet és a BKV-t.




1 megjegyzés:

  1. Mivel féltek március 15. közeledtétől, fűt-fát ígérve megegyeztek, hogy a gazdák nehogy a fővárosban maradjanak. Ők fél nap alatt megbéníthatják az egész várost: vízágyú ide, vagy oda.
    Amitől pedig joggal megrémülhettek, hogy - a mindig oly jól bevált összeugrasztás - a vidék és főváros között a gazdák és polgárok kezdtek összemelegedni. A fővárosiak meleg ételt és italt vittek a gazdáknak, hogy kitartsanak és sokan befogadták őket otthonaikba... Erre nem számított az ellenség...

    VálaszTörlés